Tudtam, hogy nem hagyhatom magára Laurát. Megbeszéltük, hogy a következő napokat együtt töltjük, és végig mellette leszek. Mikor hazamentem, behívtam a konyhába az ikreket, és közöltem velük, hogy nem utazhatok velük másnap. Mindketten ledöbbentek a hírtől.

- De miért? – kérdezte Tom nyafogva.

- Mert dolgom van. Majd szombaton vagy vasárnap utánatok megyek.

- De addigra már Sevillában leszünk!

- Tudom.

- De annyira szeretted volna látni Barcelonát! – mondta Tom.

- Igen, de azt máskor is láthatom. De most maradnom kell. Tom, megtennéd, hogy átteteted a repjegyem vasárnapra?

- Persze, megyek és telefonálok – válaszolta.

Kettesben maradtunk Billel. Szomorúan nézett rám.

- Ne haragudj, ez miattam van, hogy nem jöhetsz.

- Semmi baj. Majd máskor elviszel Barcelonába, ugye? – mosolyogtam rá.

- Persze. Igazság szerint nekem is maradnom kellene…

- Nem, neked muszáj menned. Majd én Laura mellett maradok.

- Köszönöm, te olyan rendes vagy. Meg sem érdemellek – mondta Bill lehajtott fejjel.

- Ne mondd ezt! Mindenki követhet el hibákat. Attól még ugyanúgy szeretlek.

Megcsókoltuk egymást, aztán sokáig csak álltunk egymást átölelve. Közben Tom is visszajött a telefonálásból, és megköszörülte a torkát.

- Bill, azt hiszem menned kéne. Már öt óra.

- Hova mész? – kaptam fel a fejem.

- Lesz egy tévés interjú, a turnéról fogok beszélni.

- Egyedül mész?

- Nem, Gustavval.

- És mikor jössz haza?

- Szerintem olyan nyolc körül hazaérek.

- Oké, akkor menj, el ne késs!

Még egy csók, aztán már ott sem volt. Kettesben maradtunk Tommal.

- Na, hogy ment? – nézett rám Tom kérdőn.

- Hát… most erre mit mondjak? Jól. Vagy rosszul. Nem is tudom. Képzeld, egyszercsak Bill is megjelent.

- Tudom. Én mondtam neki, hogy mennie kéne.

- Tényleg? Jó, hogy legalább rád hallgat. Én hiába kértem, hogy jöjjön.

- És jutottatok valamire?

- Igen. Nem tarthatja meg a gyereket. Pénteken megy abortuszra, és én elkísérem. Ezért nem mehetek veletek.

- De miért te mész vele? Miért nem kísérik el a szülei vagy a barátnői?

- A szüleinek nem mondhatja el. A barátnői pedig elfordultak tőle, mikor megtudták. Nem hagyhatom egyedül.

- Értem. Akkor te játszod el Terézanyut.

- Ez nem szimplán jótékonykodás. Nem csak sajnálom szegényt, hanem tényleg megkedveltem.

- Fantasztikus vagy! – nézett rám csodálattal Tom. –De mi a fenét fogok csinálni vasárnapig nélküled?

- Majdcsak kibírod valahogy…

- Hát nem biztos… Gyere, menjünk fel a szobámba!

- Minek, mit akarsz? – kérdeztem huncut mosollyal.

- Hát… Kettőt találhatsz!

- Várj, kitalálom! Kártyázni akarsz, ugye?

- Eltaláltad! De siessünk, mert csak három óránk van.

- És az nem elég?

- Talán elég lesz, de ekkor menjünk már! – mondta türelmetlenül, és a kezemnél fogva felrángatott a lépcsőn. Fent aztán kulcsrazárta magunk mögött az ajtót, és az ágyra lökött.

- Hova sietsz ennyire? – kérdeztem nevetve.

- Ki akarom használni az időt, mert nem tudom, hogy bírom majd nélküled!

- Ki fogod bírni, nyugi! Észre sem veszed majd, hogy nem vagyok ott.

- Csak rád fogok gondolni!

- Azért nem ártana, ha a koncertre is oda tudnál figyelni…

- Jó, nem bánom, arra is figyelek. De most… inkább rád koncentrálnék.

Nem is beszéltünk többet, csak egymásra figyeltünk. Az elején gyengéd volt, lágyan simogatott, csókolgatott. Nagyon sokáig tartott az előjáték, sokáig kínzott, mielőtt végre beteljesítette volna a legnagyobb vágyamat. Eleinte aztán lassan csinálta, de már ő sem bírta sokáig visszafogni magát, és egyre vadabb lett. Egyszerre élveztünk el, utána pedig kimerülten feküdtünk egymás mellett. Aztán egymás felé fordulva beszélgettünk, százszor ismételtük el, hogy mennyire szeretjük egymást. Most nem került szóba az örökös kérdés, hogy mit csináljunk, csak élveztük, hogy együtt lehetünk. Fél nyolc körül tudtunk csak elszakadni az ágytól, és a nappaliban vártuk Billt.