Szegény kis Tomcikám még mindig elég pocsékul érezhette magát, hiszen a láza alig ment valamivel lejjebb. De legalább a feje nem fájt annyira.

- Hogy vagy kicsim? – kérdeztem tőle.

- Szarul – mondta rekedten, fanyar vigyorral.

- Nyugi, majd a gyógyszerek rendbe hoznak.

- Meg te – fogta meg a kezem, én meg odahajoltam, hogy megcsókoljam, de elhúzta a fejét. Értetlenül meredtem rá.

- Miért nem hagyod, hogy megcsókoljalak?

- Nem akarom, hogy te is megbetegedj…

- De kis buta vagy… Engem most ez nem érdekel.

- De érdekeljen csak. Végülis egy hét múlva itt a szülinapod, nem akarom, hogy akkor legyél beteg – suttogta.

- Basszus, tényleg! El is felejtettem…

- Nem csoda, ha ennyi idős lennék, lehet hogy én is el akarnám felejteni…

Kinyújtottam a nyelvem.

- Jól van, azért látom, hogy jobban vagy, ha ilyen szemtelen tudsz lenni… De már megmondtam, hogy ha ennyire zavar, hogy ilyen vén vagyok, akkor minek jársz velem?

- Mert szeretlek – mondta magától értetődően, mire én nem zavartattam magam tovább, és megcsókoltam.

- Ha megbetegszem, majd befekszem melléd ide, aztán elleszünk valahogy… - jegyeztem meg. Aztán úgy döntöttem, hogy meg se várom az esetleges betegséget, inkább egyből befészkelődtem mellé. Halkan beszélgettünk, amíg újra el nem aludt, a kezemet fogva. A következő pár nap gyorsan elrepült, és Tom szerencsére szinte teljesen felépült. Nem is volt hajlandó tovább az ágyban maradni, a szülinapom előtti nap ragaszkodott hozzá, hogy el kell mennie valahova. Gyanítottam, hogy valami meglepetésre készül, és nem próbáltam visszatartani. A szülinapom reggelén finom csókokkal ébresztett.

- Jó reggelt hercegnő – súgta a fülembe, de én csak a másik oldalamra fordultam, és aludtam tovább. Erre Tom elkezdte énekelni a Happy birthday-t, amire persze egyből kipattant a szemem.

- Mit kell ekkora felhajtást csinálni abból, hogy vénülök? – morogtam, mert még álmos voltam.

- Ne legyél már ilyen harapós, inkább gyere! – mondta, és lehúzta rólam a takarót. Még mindig morogva kimásztam az ágyból, és követtem a földszintre, ahol már Isabelle és Bill vártak minket. Odacsoszogtam Isabelle-hez, és megpusziltam, hiszen neki is aznap volt a szülinapja. Várakozóan néztünk a fiúkra.

- Boldog szülinapot, csajok! – mondták egyszerre, és mindkettőnket megölelgettek, és megpusziltak. Vagyis én persze Tomtól csókot kaptam, és Bill is ilyen szándékkal hajolt felém, de még időben félrehúztam a fejem. Aztán szóltak, hogy maradjunk a nappaliban, és nagy kuncogások közepette kimentek valamiért. Hamarosan meg is láttuk, hogy miért. Amikor visszajöttek, mindkettőjük karjában egy-egy kölyökkutya volt. Mi nem jutottunk szóhoz.

- Tudtuk, hogy szerettetek volna kutyát – mondta kedvesen Tom. – Úgy gondoltuk, ideális ajándék lesz.

Aztán minden további nélkül a kezembe nyomta a ficánkoló kis gombócot. Bill Isabelle-nek adta oda a másikat. Lepillantottam a karomban tartott kutyusra, és teljesen elérzékenyültem. Olyan aranyos volt! Pont az a fajta, milyet mindig is szerettem volna. Westie. Egy pici fehér szőrgombolyag…

- Köszönöm - mondtam, és kutyástól Tom karjába vetettem magam. – Neked is köszönöm – pillantottam Billre.

- Szívesen – válaszolták egyszerre.

- Majd ha felmentünk, kapsz még valamit – súgta Tom a fülembe. Rámosolyogtam, és megcsókoltam.

- Adjunk nekik nevet – javasolta Isa, aki szemmel láthatólag ugyanúgy el volt ragadtatva az ajándéktól, mint én.