Minden bajom akkor kezdődött, amikor Aprilchen először megmutatta a Viván azt a klipet. Teljesen odáig volt azért a bandáért, és szinte erőszakkal rángatott a tévé elé, hogy mondjak véleményt az ő „nagy szerelméről”, egy borzas hajú, festett szemű, enyhén buzis külsejű srácról…

April szinte mindenben az ellentétem, de nagyon szeretem őt, az egyik legjobb barátnőm. Ő kedves, mosolygós, barátságos lány, és neki köszönhető a barátságunk. Én világéletemben mindig megvártam, hogy mások lépjenek felém, egyszerűen hozzá vagyok szokva, hogy nem nekem kell megtennem az első lépést. Nem mintha nem lenne elég önbizalmam a kezdeményezéshez, csak éppen nem érzem szükségét. A gimnázium első évében, még valamikor szeptemberben, az elit magániskola udvarán ültem, és fensőbbségesen, kívülállóként nézegettem a körülöttem zajló életet. Egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki lehuppan mellém a padra.

- Szia, April Siegler vagyok – csacsogta, én meg csak néztem, mint a moziban. Aztán kelletlenül a kezem nyújtottam felé, hiszen az elemi udvariasságot elég alaposan belém nevelték.

- Engel von Roth.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Engel – mosolygott kedvesen. – Tudod, a lányokkal arra gondoltunk, hogy nem lenne-e kedved csatlakozni hozzánk.

Elég értetlenül és talán kétkedően nézhettem rá, mert folytatta:

- Napok óta figyelünk téged, és mindig egyedül vagy.

- Nem kell velem jótékonykodni! – csattantam fel. – Nagyon jól elvagyok én így is.

- Jaj, félreérted, nem sajnálatból hívtalak. Egyszerűen csak… szimpatikus voltál, és gondoltam… - itt tétován abbahagyta, és beszéd helyett rámmosolygott. – Ne kéresd már magad, gyere!

- Rendben – adtam meg magam, de aztán megtorpantam. – April…

- A barátaimnak csak Aprilchen - vágott a szavamba, és ezzel együtt a tiltakozásomat és a kifogásaimat is elvágta. Megragadta a kezem, és maga után húzott. Az udvar egyik sarkában álló lánycsapat felé vezetett, és már messziről kiabált nekik:

- Idehoztam! –közben vetett rám egy bocsánatkérő pillantást, és halkan odaszólt: - Bocsi, de mindenki nagyon kíváncsi volt már rád.

- De miért? – kérdeztem vissza ugyanolyan halkan.

- Mert… olyan titokzatosnak tűnsz. És magányosnak.

- Én nem vagyok magányos! – tiltakoztam most már rendes hangerővel.

- Oké, nyugi – csitított. Eközben odaértünk a kíváncsian figyelő kis csapathoz.

- Csajok, ő itt Engel – mutatott be kísérőm, én meg elmormoltam egy „Hali”-t, majd a lányok sorban bemutatkoztak, és mindenkivel kezetfogtam.

- Isabelle Martins.

- Norah Alexander.

- Sabrina Paolini.

- Jeanett Petersen.

- Wickey Harris.

- Kristina Karskie. Tina.

Miután mindenki bemutatkozott, Aprilchen kezdett beszélni.

- Arra gondoltunk, hogy suli után eljöhetnél velünk a Café Royal-ba, mert mi szinte minden délután ott lógunk. A szüleinknek sem lehet kifogása ellene, mert elég jó hely, és legalább nem kell otthon lennünk.

Ebből az utolsó mondatából rájöhettem, hogy ők is éppúgy szenvednek attól a közegtől, amiben élnek, mint általában az összes arisztokrata csemete. Hiába a pénz, a gazdagság, ha a szülők odafigyelése hiányzik. Ismertem jól a tüneteket, bár én még soha nem éreztem így, mert apám mindig foglalkozott velem, még akkor is, ha csak az üzleteibe, és a világ dolgaiba avatott be. Legalább nem éreztem magam elhanyagolva.

- Rendben, veletek megyek – egyeztem bele, nem tudva, hogy ezzel megpecsételtem a sorsom. Bekerültem a legmenőbb csajok közé.