- Ez most komoly? – suttogtam magam elé.

- Teljesen – nézett rám nagy szemekkel Tom. – Tudod, hogy szeretlek.

- De Tom, még csak tizenhét éves vagy! És én meg huszonegy. Ez még… nagyon korai, főleg neked!

- Ezt hadd döntsem el én! Tudom, hogy mit akarok! Téged, örökre!

- De… - próbáltam további kifogásokat keresni, de látva Tom állhatatos tekintetét, amiből sugárzott a szerelem, könnyek gyűltek a szemembe. Ő odanyúlt, és letörölte őket.

- Csak nem fogsz bőgni, amikor éppen megkérem a kezed… - jegyezte meg egy huncut félmosoly kíséretében, és erre nekem is muszáj volt mosolyognom. Csak néztük egymást, és végül mindketten nevetni kezdtünk.

- De ha ez most lánykérés, akkor nem kéne mondanod is valamit? – kérdeztem még mindig nevetve.

- Igazad van – mondta, megpróbálva komolyságot erőltetni magára, kevés sikerrel. Aztán valamelyest összeszedte magát, és letérdelt elém. Én is próbáltam visszafojtani a nevetést, de nem sikerült. Nem Tomot nevettem ki, ezt ő is nagyon jól tudta, egyszerűen csak annyira boldog voltam, hogy nem bírtam komoly maradni.

- Na jó, szedd össze magad! – szólt rám vigyorogva, miközben még mindig előttem térdelt. A nevetéstől fulladozva bólintottam.

- Oké, mondjad…

- Tehát: Petra, hozzám jössz feleségül?

- Hát… nem is tudom… - húztam az agyát.

- Mi az, hogy nem tudod? – játszotta a sértődöttet. – Na jó, akkor megyek, és megkérek valaki mást, ha már megvettem a gyűrűt… - mondta, és már állt volna fel.

- Hé, várj, nekem kell az a gyűrű!

- Késő bánat… - vigyorgott, és az ajtó felé indult.

- Tom! – szóltam utána, mire visszafordult.

- Mi van? – kérdezte.

- Elvennél feleségül? – pislogtam rá ártatlanul.

- Oké, nem bánom… - egyezett bele nagy nehezen, aztán megint mindketten vigyorogni kezdtünk.

- Ilyen lánykérést se látott még a világ… Hol a romantika? – jegyeztem meg nevetve, de igazából nem bántam, hogy így történt. Ez valahogy jobban illett hozzánk. De csak eddig bírtuk a hülyéskedést, hiszen tudtuk, hogy ez milyen komoly dolog. Lassan egymás felé indultunk, aztán bátortalanul megálltunk egymás előtt. Tom a kezem után nyúlt, és az ujjamra húzta a csillogó gyémántgyűrűt. A fény felé tartottam a kezem, és gyönyörködtem a ragyogásban, aztán Tom felé fordultam. Lassan közeledtek egymás felé az ajkaink, és végül olyan csókot váltottunk, amilyet még soha. Hiszen már jegyesek voltunk.

- Nem álmodom? – kérdeztem halkan, miközben Tomhoz bújva hallgattam a szívverését.

- Ha te álmodsz, akkor ugyanazt álmodjuk mindketten, és én nem akarok felébredni – válaszolta kedvesen.

- Mikor akarod az esküvőt?

- Hát… mit szólnál a szülinapomhoz?

- Az már csak kilenc hónap! Nem lesz korai? És mit fognak szólni a rajongók? És mit fog szólni… - itt elhallgattam, nem akartam továbbgondolni.

- Bill? – fejezte be helyettem Tom. Némán bólintottam. – Egy kis időre ne gondolj most Billre. Ez a te napod. A mi napunk.

- Oké, igyekszem csak ránk koncentrálni… De te is tehetnél valamit ez ügyben – mondtam huncut mosollyal.

- Meglátom, mit tehetek… - ölelt még szorosabban magához Tom, aztán már nem beszéltünk. Lágyan csókolt, szenvedéllyel, szerelemmel telve. Lehúzta a ruhám cipzárját, és az ágyra fektetett. Nem sietett, ráérősen simogatta végig minden porcikámat. De a meghitt pillanatokat hangos dörömbölés zavarta meg.

- Jöttök már? – kiabált be Isabelle, miközben még mindig kopogott.

- Basszus, az ebéd… - nyögtünk fel egyszerre, aztán vetettünk egymásra egy sajnálkozó tekintetet, és megadóan kezdtük el igazgatni a ruháinkat.

- Megyünk már, pillanat! – szólt ki Tom.

- Fejezd be a dörömbölést! – tettem még hozzá morcosan.

- Hogy nézek ki? – kérdeztem, miután megigazítottam a ruhám, és a hajam.

- Gyönyörű vagy – mosolygott Tom.

- Köszi, de most arra gondoltam, hogy rendben van-e rajtam minden…

- Tökéletes – mondta, miután alaposan szemügyre vett.

- Akkor menjünk – mondtam, és a kezét fogva magam után húztam.