Csak egy villanás volt, és váltott a kép, de az életemet örökre megváltoztatta. Egy pillanat, és minden más lett hirtelen. Ez a szerelem?

- April… - suttogtam. – Ki ez a srác?

- Melyik? – nézett rám értetlenül.

- A rasztás…

- Ja, ő Tom, Bill ikertesója – válaszolta magától értetődően. Csak egy szó jutott el a tudatomig. Tom. Csodálatos, melegbarna szempár, sötétszőke, hosszú rasztatincsek, tökéletes arcvonások. Már én is megbabonázva meredtem a képernyőre, lestem minden másodpercet, hogy láthassam Őt. Olyan izgatott lettem, én, a mindig hűvös Engel von Roth, hogy Aprilchen kezét kezdtem szorongatni, amit ő nem tudott mire vélni, de a klip végéig nem szólt.

- Mi történt veled, Engel? – kérdezte kedvesen. Hogyan mondjam el neki? Hiszen én sem értettem egész pontosan, hogy mi ütött belém.

- Nem tudom… - vallottam be én, teljesen őszintén. Tudtam, hogy April előtt nem kell megjátszanom magam. – De az a srác… Tom…

- Tetszik neked? – mosolygott barátnőm.

- Dehogy! – tiltakoztam reflexszerűen, aztán látva Aprilchen kétkedő pillantását, egy sóhajjal megadtam magam. – Igen. Talán. Nem is tudom… úgy összezavarodtam!

- Oké, megértelek. Én is mindig megzavarodok, ha látom Billt – vigyorgott. – Annyira édes srác, nem?

- Ki? Ja, persze. Tényleg aranyos – mondtam álmodozva, mert a gondolataim még mindig Tom körül forogtak. – Kik ők tulajdonképpen? Mit tudsz róluk?

- Tokio Hotel a nevük. Kábé velünk egyidősek. Nagyon jó számaik vannak, és megvan a koncert dvd-jük. Meg akarod nézni?

- Persze – mondtam mohón, aztán kissé elszégyellve magam, visszafogottabban mondtam: - Kíváncsi vagyok rájuk.

- Jó, mindjárt beteszem. Vagy várj, ne hívjuk át a többieket is?

- Végülis miért ne… - vontam meg a vállam. Gyorsan felhívtunk mindenkit, és sorban meg is érkeztek a csajok. Először Norah, aztán Isabelle, Jeanette, Tina, Sabrina, és végül Wickey. Letelepedtünk a Siegler-ház hatalmas nappalijában, és vártuk, hogy elkezdődjön a műsor. Aprilchen kivételével senki nem ismerte a Tokio Hotelt, de mindenki kíváncsi volt rájuk, hála April állandó lelkesedésének. Amikor elkezdődött a koncertfelvétel, az addig csicsergő lánycsapat elhallgatott. Percek alatt megtalálta mindenki a kedvencét, és rátapadtunk a tévére. Nem is szóltunk, amíg April ki nem kapcsolta a végén a tévét. Utána is hallgattunk még egy darabig, aztán végül Norah törte meg a csendet.

- Basszus, ez nagyon jó volt!

Körben egyetértő bólogatások. Aztán hirtelen mindenki elkezdett egyszerre beszélni.

- A dobos nagyon aranyos – sóhajtotta Sabrina. – Őt hogy hívják?

- Gustav – válaszolta April.

- És az énekes?

- Ő Bill. A rasztás Tom. A másik gitáros Georg.

- Aha, szóval Georg… Bejön neked, mi Jeane? Láttam, hogyan csillogott a szemed, amikor őt mutatták – vigyorgott Norah.

- Ja, csorgattad a nyálad… – tette hozzá Wickey.

- Kapjátok be – vágott vissza Jeanette a szokásos finom modorában. – Nekem Bill kell…

- Nekem is – mondta Norah.

- Nekem is – csatlakozott Tina.

- Én maradok Gustavnál – mondta Sabrina.

- April?

- Egyértelműen Bill.

- Isabelle?

- Hát, nekem Tom jön be leginkább.

- Wickey?

- Hát… talán Bill.

- Engel? Te nagyon hallgatsz ott a sarokban – nézett rám Isabelle.

"Oké, csak álmodozok, már azt se szabad???"

- Jaj, hagyjatok már, nekem egyik se kell ezek közül! – csattantam fel, magamat is meglepve. Láttam Aprilchen kérdő tekintetét, de nem szívhattam vissza, ami kiszaladt a számon, bár magam sem értem miért mondtam.