- Bill… ő hazament – mondtam lehajtott fejjel.

- Mi történt? – nézett rám komolyan.

- Semmi – hazudtam. Kérdőn nézett rám. – Majd később elmondom – adtam meg magam.

- Oké.

Az ebéd hátralevő részét nagy nevetések közepette, békésen töltöttük el. Isa és én egy hatalmas tortát is kaptunk a végén, amit együtt vágtunk fel. Már délután fél négy volt, mire szedelőzködni kezdtünk, és hazaindultunk. Elköszöntünk mindenkitől, megköszöntük az ajándékokat, és hármasban indultunk el, pont az ellenkező irányba, mint a többiek.

- Akkor este – szólt utánuk még Tom.

- Mi lesz este? – nézett rá Isabelle érdeklődve.

- Semmi – vágta rá Tom vigyorogva.

- Nem mondod, hogy egy bulit is szerveztetek estére… - löktem finoman oldalba.

- Én semmi ilyesmit nem mondtam…

- Nem is kellett mondanod, most már úgyis tudom – nyújtottam ki rá a nyelvem. – De Tom…

- Igen?

- Nem kellett volna.

- Tudom kicsim, de szerettem volna, ha ez a nap egy szép emlék marad neked.

- De hát már így is az marad – néztem a gyűrűmre. Isabelle kicsit lemaradt mögöttünk.

- Biztos? – nézett rám aggódva. – Féltem, hogy Bill esetleg… hogy elrontja ezt az egészet.

- Nem ronthat el semmit. Szeretlek.

- Tudod, attól is féltem, hogy esetleg nemet mondasz miatta.

Ennél a mondatnál olyan képet vágott, hogy muszáj volt nevetnem rajta, mire szemrehányó pillantást vetett rám.

- Tom, te komolyan azt hitted, hogy nemet tudok neked mondani?

- Igen – ismerte be lehajtott fejjel. – Na jó, csak egy kicsit. Aztán eszembe jutott, hogy mégiscsak én vagyok a nagy Tom Kaulitz… - vigyorodott el.

- Na ez az… Ki tudna nemet mondani a nagy Tom Kaulitznak? – jegyeztem meg színpadias sóhajjal és enyhe gúnnyal.

- Hát már tudom, hogy te nem – húzott magához. – Még meg se ünnepeltük rendesen az eljegyzésünket.

- Várj csak amíg hazaérünk…

Erre nem is kellett sokat várnunk, Isabelle-ről is elfeledkezve, szinte szaladtunk hazáig. Tom gyorsan belökte a bejárati ajtót, és már nekem is esett, a nyakamat kezdte csókolgatni.

- Tom, várj már! – próbáltam nevetve leállítani. – Legalább menjünk fel a szobába.

- Nem tudok addig várni… Most akarlak…

- De én nem – löktem el magamtól finoman. – Nem itt…

Felszaladtam a lépcsőn, Tom meg persze utánam. A szobába érve gyorsan kulcsra zárta az ajtót. Én addigra már ledobtam magam az ágyra, és várakozón néztem rá. Lassan jött felém, menet közben ledobta magáról a hatalmas pólót. Letérdelt mellém, és csókolózni kezdtünk, közben lágyan simogatott. Hamar lekerült rólam az új ruha, miközben én a nadrágja gombjával ügyeskedtem. Pillanatok alatt mindketten meztelenek voltunk, így simultunk egymáshoz. Most nem húztuk sokáig az időt az előjátékkal, vadak voltunk, szenvedélyesek és hihetetlenül boldogok. Hiszen az eljegyzésünket ünnepeltük. Tom egyre gyorsabban mozgott, és nem kellett sok, hogy a csúcsra érve fáradtan dőljön rám. Kis ideig még így maradtunk, aztán legördült rólam, én pedig szorosan melléfészkelődtem. A vállára hajtottam a fejem, ő megfogta a kezem – azt amelyiken a gyűrű volt -, és elszundítottunk.