Tomról az a hír járja, hogy jó beszélőkével van megáldva, és mindig őszintén és nyitottan válaszol a kérdésekre. Ezért ebben az interjúban megpróbáltuk kideríteni, hogy a gitáros mennyire őszinte válaszokat ad az olyan intim témákban, mint a szerelem, barátság, vagy éppen a halál.

Először is mesélj egy kicsit az új albumról… Szerinted a Zimmer 483 még személyesebb, mint a Schrei?

- Nem így gondolom. Számomra hasonló mindkét album, mert mindegyiket a saját életünk inspirálta, és azokról a dolgokról szól, amiket átéltünk, amit érzünk. A Schrei felvételei óta eltelt két év, és természetesen megváltozott a látásmódunk. A Zimmer 483 számai arról szólnak, amit az elmúlt két évben megéltünk, azokról a dolgokról, amik jók voltak, de azokról is, amik zavartak minket. Ezen kívül a Zimmer 483 zeneileg is nagy előrelépés számunkra. Bill hangja az első album óta sokat erősödött, ami lehetővé teszi, hogy még több érzést vigyen a dalokba. És úgy gondolom, én is fejlődtem zenészként. Az állandó koncertezés miatt ma már sokkal könnyebben tudom lefogni azokat az akkordokat, amik korábban nehézséget okoztak.

A koncertek előtt van benned félelem, vagy egyszerűen csak élvezed őket?

- Egy kicsit mindkettő, és éppen ezt szeretem bennük. Imádom, ahogyan az adrenalin-szintem emelkedik a koncertek előtt. Hiába mondom magamnak, hogy ez nem az első alkalom, és hogy minden rendben lesz – mégis minden alkalommal pánikolok.

Mi történik a koncertek után, amikor már végeztetek?

- Többnyire rögtön azzal kezdjük, hogy megbeszéljük a koncerten történteket. Kielemezzük a játékunkat, azt, hogyan a közönség reagált, de a technikai hibákról is beszélünk, amiket elkövettünk. Aztán mindig van néhány ember, akik bejönnek az öltözőnkbe. Lehetnek rajongók, de újságírók, a lemezkiadó emberei, vagy családtagok is. Egy biztos – soha nem vagyunk egyedül! (nevet)

Apropó, hogyan változtatta meg az ismertség a viszonyodat azokhoz az emberekhez, akiket nem ismersz, de akik meg szeretnének ismerni?

- El kell mondanom, hogy a sikerrel együtt is bizalmatlan voltam azokkal az emberekkel szemben, akiket nem ismertem, és úgy jöttek oda, mintha barátok lennénk. Ez ma már nem így van, hogy a legtöbb ember, akikkel találkozunk, be akarja hízelegni magát nálunk, mert akar valamit. Persze nem a rajongókról beszélek, hanem azokról, akik a mi sikerünkből akarnak hasznot húzni. Ha őszinte akarok lenni, sok az álszentség körülöttünk. Valaki vagy barát vagy nem, de valaki nem csak egyszerűen így csinálja. (bocs, ez az utolsó 3-4 mondat elég értelmetlen lett – a ford.) Ezt mindig így gondoltam, és nincs okom, hogy a véleményem megváltoztassam.

A dalaitok nehéz témákkal foglalkoznak, és néhány dalszövegetek a halálról szól. Ez foglalkoztat téged?

- Ez mindig nehéz, úgy élni, hogy ne gondolj a halálra, de sajnos ezeket nem lehet egymástól elválasztani. De optimista vagyok, és ha valaki azt kérdezné, hogy gondolok-e öngyilkosságra, a válaszom nem. Ami azt illeti, nagyon szívesen foglalkoztam volna az egyik dalunkban a témával. Sok fiatal gondol erre, de igazából el se tudom képzelni, hogyan vesztheti el valaki ennyire az életkedvét. Mindannyiunknak vannak problémái, de ha megtaláljuk magunkban az erőt, hogy tovább csináljuk, az csak erősebbé tesz.

Emlékszel még arra, hogyan kezdtél zenélni?

- Emlékszem, hogy Bill és én még nagyon fiatalok voltunk, olyan hat vagy hét év körül, amikor zenélni akartunk. A tévében néztünk koncerteket, és élveztük, hogy utánozzuk az együtteseket. Aztán Bill elkezdett szövegeket írni, és én hamarosan gitározni kezdtem. Szerencsénk volt, a szüleink végig támogattak minket, anyagilag, és erkölcsileg egyaránt. Mivel a nevelőapánk is gitározik, megértette a zene iránti vonzódásunkat, és az erőfeszítéseinket, hogy igazi együttest akartunk alapítani. Amikor ez első koncertünket adtuk, a szülein az első sorban álltak, hogy bátorítsanak. Szállították a hangszereinket, és kívülről tudták a számainkat. Ők voltak az első rajongóink, és nagyrészt nekik köszönhetjük, hogy ezt elérhettük, és ma itt lehetünk.

Hogyan fogadják a szüleitek a rengeteg pletykát, amik rólatok keringenek?

- Kezdetben mindig felhívtak minket, ha olvastak rólunk valamit, hogy megkérdezzék mi az igazság. Ez ma már szerencsére ritkán történik meg. Tudják, hogy az újságírók gyakran túlzásokba esnek. Őrültségeket írnak az újságokban, és igaz történetnek állítják be, megváltoztatják a tényeket, és a végén semmi igazság nem marad benne. De ez hozzátartozik a show-buisness-hez, és nem is nagyon figyelünk arra, hogy miket beszélnek rólunk.

A második album megjelenése azt jelenti, hogy a következő hónapokban egymást érik majd a koncertek, és nem sok időtök marad majd az alvásra. Hiányzik néha az ágyad?

- Ha valaki úgy határoz, hogy ezzel szeretne foglalkozni, annak el kell viselnie az olyan kicsi, ám szükséges kellemetlenségeket, hogy ritkán lehet otthon. Az elmúlt hetekben többször aludtunk szállodában, mint a saját ágyunkban, de ez az új album promóciója miatt mostanában aligha fog változni. Szerencsére a turné alatt is kontaktusban maradunk a családunkkal és a barátainkkal. Ez segít, amikor meg kell küzdenünk a honvággyal. De a turnénak is vannak jó oldalai. Boldogok vagyunk, hogy találkozhatunk a rajongóikkal, és az egész világon koncertezhetünk. Az utóbbi időben beutaztuk Európát, és nagyszerű arra gondolni, hogy a zenénket a határokon túl is ismerik. Ha találkozhatunk a külföldi rajongóinkkal, az kárpótol minket azért, hogy néhány éjszakát az otthonunktól távol kell töltenünk…(nevet)

Látszólag nagyon lazán beszélsz a kalandjaidról… Olyan ember vagy, akinél az egyik egyéjszakás kaland követi a másikat?

- El kell mondanom, hogy jelenleg semmi kedvem lekötni magam. Az együttes élete nem is nagyon tenné ezt lehetővé. De – Billel ellentétben – nekem nincsenek ellenemre a kalandok. Ellenkezőleg – nagyon izgalmasnak találom őket. Élvezni akarom a pillanatot, és megragadom a kínálkozó lehetőségeket. Ez most nem az jelenti, hogy folyton csajozok, de ha egy bulin megtetszik valaki, bármi megtörténhet.

És amikor a színpadon állsz, és rajongók százait látod, akik bármit megadnának, hogy egy pillanatra veled lehessenek, milyen érzés?

- Azzal ellentétben, amit egyesek gondolnak, mi a színpadról mindent látunk, ami a közönségben történik. A koncert alatt előfordulhat, hogy az első sorban álló lányok közül megtetszik valaki, és akkor diszkréten ránevetek. Így akarom tudatni, hogy felfigyeltem rá. Ha a koncert után újra összefutunk, és tényleg tetszünk egymásnak, hagyom magam elcsábítani.

Teljesen máshogy nézel ki mint a testvéred, de nálad is észre lehet venni, hogy ki akarsz tűnni a külsőddel. A stílusod tükrözi a személyiséged?

- Így is mondhatjuk. Amikor pár éve elkezdtem növeszteni a hajamat, a többiek a suliban kinevettek. Ez vezetett ahhoz, hogy igazán hosszúra akartam növeszteni, mintegy lázadásként, hogy megmutassam, nem érdekel, mit gondolnak. Ma már a rasztáim közel egy méter hosszúak, és nem tervezem, hogy levágassam. Néha ugyan kicsit útban van, de nem tudom elképzelni, hogy mondjuk kopasz legyek.

Az ellenkezésről beszélsz – a lázadásról. Szükséged van arra, hogy másnak érezd magam, mint az átlag?

- Ezt azért nem mondanám, de az igaz, hogy szeretem az átlagtól eltérő dolgokat. Néha szeretek kitörni a megszokott rendből, még akkor is, ha ez sokkolja az embereket. Egy kis provokáció soha nem árt, és őszintén megmondom, szeretnék is ilyen maradni.

Azt mondják rólad, hogy soha nem állsz el a véleményedről, és mindig kimondod, amit gondolsz. Ha egy interjúban válaszolsz a kérdésekre, inkább őszinte próbálsz lenni, vagy provokálsz?

- Inkább őszinte vagyok. Ha valaki feltesz egy kérdést, akkor egyszerűen válaszolok, anélkül, hogy kerülgetném a forró kását. Megeshet, hogy egy kicsit túlzok, de csak a jó cél érdekében. Ha mindig az igazságot mondanánk, akkor elég unalmasak lennének az interjúk…