Az, hogy Gustav a banda dobosa, valószínűleg nem véletlen. Mivel ez egy olyan hangszer, ami mögött jól el lehet bújni, és Gustav nem az az ember, aki szívesen az előtérben van. Szerény, diszkrét, keveset beszél magáról, és nincs túl sok önbizalma. Találkozás egy fiúval, akinek olyan szerencséje van, hogy híres lett.

Beszélj egy kicsit arról, hogyan kezdtél zenélni. Emlékszel az első alkalomra, amikor doboltál?

Minden akkor kezdődött, amikor 5 éves voltam. Tévéztem, és véletlenül éppen egy Pink Floyd koncert ment. Olyan voltam, mint akit odaszögeztek a képernyőhöz, a dobos nagyon tetszett. Hamarosan elkezdtem mindenen dobolni, ami csak a kezembe került, utánozva a hallott ritmusokat. Azt hiszem, hogy az első dobszerkóm az anyukám fazekaiból állt, amivel az őrületbe tudtam kergetni (nevet). A vacsoráknál az asztalon doboltam a ritmusokat, amik a fejemben jártak. Ez eléggé idegesítette a szüleimet, de azt hiszem, ez nagy előrelépést jelentett. És pár napon belül megkaptam az első igazi dobfelszerelésem, és már tudtam, hogy profi dobos akarok lenni.

Ha interjún vagy a bandával, mindig meghúzódsz a háttérben. Ez a mindennapokban is így van?

Általában igaz, hogy nem szívesen állok reflektorfényben. Ezért is szeretek annyira dobolni. A koncerteken nem zavar, hogy egy kicsit háttérbe szorulok, éppen ellenkezőleg. Az a jó a dobokban, hogy az ember szinte láthatatlan, mégis nagy zajt csaphat. Ez valószínűleg nagyon jól illik hozzám. A hétköznapokban nem vagyok olyan, aki folyton szórakozik, de szeretem a mozgalmasságot, és szeretek emberekkel találkozni. Nem zárkózom folyton a szobámba, anélkül hogy bárkivel beszélnék.

Ha valaki ilyen félénk, akkor nehezen teremt kontaktust a rajongókkal, vagy nem?

Semmi problémám a rajongókkal. Persze olykor meglepődöm egyes lányok viselkedésén, akik egyetlen pillantásunktól megőrülnek, és sírni kezdenek. Ilyenkor kedvem lenne megmondani nekik, hogy mi is velük egykorú, normális emberek vagyunk, csak éppen zenélünk, így semmi ok a sírásra. Másfelől meg tudom őket érteni, mert én magam is nagy rajongója voltam néhány bandának. Ezenkívül kellemes, hogy mindenhol tárt karokkal fogadnak. Nem mindenki ilyen szerencsés.

Mi az a határ, amit egy rajongó nem léphet át?

Egyáltalán nem tudom elviselni, ha a családomat zaklatják. A Tokio Hotel, és a családi életem két különálló dolog, és ennek így is kell maradnia. Ha hazamegyek, hogy kipihenjek egy fárasztó turnét, nem szeretném, hogy a szüleim házának a küszöbén rajongók várjanak.  

Igaz, hogy egy időben komoly barátnőd volt, és nemrég szakítottatok?

Igen, ez így van. Szép időszakot töltöttünk el együtt, de eldöntöttük, hogy szakítunk, mert egyszerűen soha nem tudtunk találkozni, hogy lássuk egymást. Állandóan úton voltam a bandával, a kapcsolatunk szinte nem is létezett. Barátságban váltunk el, és még mindig jól megérjük egymást.

Mit gondolsz a pletykákról, amik rólad és a többiekről keringenek?

Mindig is voltak pletykák, de lassan már nem is zavarnak. Nem telik el úgy hónap, hogy ne lenne valami hatalmas baromság rólunk az újságokban. Az utóbbi időben ezek főleg Billről szólnak – nem tudom, mikor kezdődött, de az interneten azt állítják, hogy Bill titokban találkozgat egy lánnyal. De ez hülyeség, azt tanúsítom. Jelenleg mind a négyen egyedülállók vagyunk. Ennek megvan a jó oldala, de időről időre mindannyiunknak szüksége van egy kis szeretetre, törődésre (nevet). Az egyetlen közülünk, akinek olykor vannak egyéjszakás kalandjai, az Tom. Nem is tagadja le, sokkal csapodárabb, mint mi többiek. Bill, Georg és én előbb jobban meg akarjuk ismerni a csajokat, mielőtt bármi is történne – mi már csak ilyen kis romantikusok vagyunk…