Kicsit félve léptem be a házba, mert tudtam, hogy apa már otthon van. Alighogy becsuktam magam mögött az ajtót, összerezzentem.

- Engel, gyere be kérlek! – szólt ki apám a dolgozószobából.

- Megyek – sóhajtottam. Lehajtott fejjel álltam meg az ajtóban.

- Gyere közelebb, nem eszlek meg – mosolyodott el apa. Beóvakodtam a szobába, és leültem az íróasztallal szemben egy kényelmes karosszékbe. Egy darabig csak méregettük egymást, aztán elszántam magam a mentegetőzésre.

- Apa…

- Beszéltem Aprilchennel – szakított félbe. – Nem haragszom rád.

- Nem? – lepődtem meg. – De hisz mindig azt mondtad, hogy…

- A te korodban teljesen normális dolog, hogy tetszik egy fiú. Igazából csodálkozom is, hogy csak most jött el ez az időszak az életedben. És az, hogy egy sztár tetszik, hogy őt idealizálod… Ebben sincs semmi különös. De ő is csak ugyanolyan ember mint akárki más, sok hibával.

Továbbra is lehajtott fejjel hallgattam apa mondandóját. Ő azt hiszi, hogy én csak azért szeretem Tomot, mert tökéletesnek látom! De nincs igaza, mert én őt magát szeretem! Eközben apa tovább beszélt:

- Hidd el kicsim, ha megismered, észreveszed, hogy ő se szent, és hogy ugyanolyan kevéssé érdemes a szerelmedre, mint akármelyik másik ember.

- De apa, hiszen lehetőségem sincs arra, hogy megismerjem! – fakadtam ki hirtelen. Erre vetett rám egy talányos pillantást, és így szólt:

- Gyere velem!

Engedelmesen követtem apát, aki az alagsorba vivő lépcső felé vezetett. Nem mertem megkérdezni, hogy hova megyünk. Nem sokszor jártam itt lent, igazából kicsit féltem ettől a helytől, magam sem tudom megmondani, hogy miért. Olyan baljóslatú volt! Apa olyan hirtelen állt meg az egyik ajtó előtt, hogy én, aki szorosan mögötte mentem, beleütköztem.

- Miért jöttünk le ide? – kérdeztem meg végre, miközben összefontam magam előtt a karjaimat, mert bizony hideg volt idelent.

- Kislányom, meg kell látnod, hogy kicsoda valójában a te „nagy szerelmed”, hogy belásd, nem érdemli meg az érzéseidet!

- Ezt… hogy érted? – dadogtam egyre rosszabb előérzettel. Válasz helyett csak elővett egy kulcsot a zsebéből, a zárba illesztette, és lassan elfordította. Egyre jobban féltem. Várakozó tekintetemtől kísérve belökte az ajtót. A szobában félhomály uralkodott, eleinte nem is láttam rendesen. Aztán észrevettem egy ágyat a sarokban, egy mozdulatlanul fekvő alakkal. A szívem őrülten kalapált. Hitetlenkedve néztem apámra. Ő lassan bólintott, és finoman meglökött, hogy elinduljak. Remegő lábakkal mentem az ágy felé, és bár a lelkem mélyén már tudtam, hogy mit fogok ott látni, amikor megpillantottam, nem tudtam visszafojtani egy halk sikolyt. A kezemet a szám elé kaptam, és nagy levegőket vettem, hogy el ne ájuljak. Forgott velem a szoba. A lábaim már nem bírtak el, lerogytam az ágy szélére, és csak néztem Őt. Mert az, aki az ágyon feküdt, nem volt más, mint Tom Kaulitz. Hogy aludt-e vagy eszméletlen volt, nem tudtam megállapítani. Lassan, félve, remegve felemeltem a kezem, és letöröltem a szája sarkából szivárgó vért.