Nem alhattunk túl sokat, mert este hat körül arra ébredtem, hogy Isabelle dörömböl az ajtón.

- Mit akarsz? – szóltam ki neki kómásan.

- Öltözzetek fel, mert Georg szólt, hogy félóra múlva itt lesznek!

- Oké – mondtam egy nagy sóhajjal. A hátam közepére se kívántam ezt a hülye bulit, főleg azok után, hogy Bill… Oldalba löktem Tomot, aki persze eddig meg se moccant.

- Hagyjál… - morogta, és a másik oldalára fordult.

- Kelj fel, mert mindjárt kezdődik a buli – ráztam meg egy kicsit.

- Milyen buli? – kérdezte, de még mindig nem nyitotta ki a szemét. Csak fordult egyet megint, kinyújtotta a karját, és maga alá temetett.

- A meglepetésbuli, amit ti szerveztetek nekünk – nyögtem, mert rajtam feküdt.

- Ja hogy az…

- Igen, az. Tom, leszállnál rólam? Agyonnyomsz.

- Az egyébként Bill ötlete volt – jegyezte meg mellékesen, miközben még mindig rajtam terpeszkedett.

- Ne emlegesd nekem Billt! – csattantam fel idegesen, mert még mindig bosszantott, amiket mondott.

- Bocs – mondta Tom, és végre kinyitotta a szemét. Igaz, csak az egyiket, de nála ez is haladás. Pislogott kettőt, aztán gyorsan visszacsukta, és úgy csinált, mint aki még mindig alszik.

- Tom Kaulitz, ha nem szállsz le nagyon gyorsan rólam, azt megbánod! – fenyegettem meg, mert már tényleg kezdett összenyomni.

- Úgyse tudnál bántani – pislogott le rám olyan szemekkel, amiknek lehetetlen ellenállni.

- Dehogynem, csak figyelj… - mondtam nevetve, és csikizni kezdtem, mire ő még jobban belepréselt az ágyba, és lefogta a kezeimet. Hiába kapálóztam, nem volt sok eredménye.

- Hééé, nyugi kislány – mondta vigyorogva. – Tudod, hogy én vagyok az erősebb.

- Jól van, ha nem szállsz le rólam, akkor felbontom az eljegyzést – vágtam be a hisztit.

- Azt úgyse teszed meg… - nyújtotta ki a nyelvét.

- Mért ne tenném?

- Túlságosan szeretsz – mondta könnyedén, és lehajolt, hogy megcsókoljon. Csak egy finom puszit lehelt a számra, aztán megint vigyorogva nézett le rám, én pedig hiába nyújtózkodtam, hogy még többet kapjak belőle. Ahogyan a vidáman és boldogan csillogó mélybarna szempárba bámultam, rájöttem, hogy mennyire igaza van: soha nem tudnám elengedni, mert ő az, akit mindennél jobban szeretek. Tudtam, hogy ő is ugyanezt érzi, ez biztonságérzetet adott, és boldoggá tett.

- Nem szeretlek, mert összenyomsz – nyöszörögtem, és könyörgő szemekkel néztem fel rá. Ennek úgyse tud ellenállni…

- Na jó, nem bánom – gördült le rólam nagy kegyesen, de azért nem állta meg, hogy ne tegyen valami megjegyzést. – Máskor nem szokott zavarni, ha rajtad fekszem – mondta huncut mosollyal.

- De az más – nyafogtam. – Abban a helyzetben jó hogy nem zavar… De amúgy meg nehéz vagy…

- Nem vagyok nehéz – nézett rám szemrehányóan Tom. – Én tökéletes vagyok.

- Egókirály… – öleltem meg nevetve. Szorosan magához húzott, szinte olyannyira szorosan, hogy megint nem kaptam levegőt, de ez most nem zavart. Jó volt, biztonságban éreztem magam.

- Hercegnő… - kezdte elgondolkozva.

- Hm?

- Mikor vehetlek el?

- Majd… - mondtam, miközben még szorosabban bújtam hozzá.

- De én most akarom!

- De még be se töltötted a tizennyolcat!

- De szülői engedéllyel…

- Gondolod, hogy anyukád beleegyezne? Szerintem ezt még kicsit korainak tartaná…

- Tudja, hogy szeretlek…

- Igen, de… Tom, te még csak egy nagy gyerek vagy! Ne értsd félre, én ilyennek szeretlek, sőt imádlak, de… Előbb-utóbb meg fogsz unni. Idősebb vagyok nálad, és neked még ki kell élned magad. És ha összeházasodunk, akkor…

- Nem hagylak el soha! Miért gondolod, hogy megunnálak? Bőven volt időm kiélni magam, az elmúlt két évben mást se csináltam, sőt előtte is. Tudod, hogy rengeteg csajom volt. Már csak te kellesz!

- Jaj Tom, de akkor is… Várjunk még ezzel!

- De meddig?

- Megbeszéltük már, hogy a szülinapotokon lesz!

- Olyan soká? – nézett rám bánatosan, de aztán egy sóhajjal megadta magát. – Jó, nem bánom…