Nem tudom, mennyi idő telhetett el mire magamhoz tértem. Amikor kinyitottam a szemem, apám aggódó arcát láttam magam fölé hajolni.

- Jól vagy, kicsim?

Nem is méltattam válaszra. A szememmel egyből Tomot kerestem. A szoba másik felén állt, mögötte a testőrrel, aki hátracsavarva tartotta a karját. Ő próbált kiszabadulni, de persze a gorillával szemben esélytelen volt.

- Engedd el! – csattantam fel. A pasi tanácstalanul apámra nézett.

- Nem engedi el – mondta apám higgadtan.

- Egyébként ki ez a kétajtós szekrény? – érdeklődtem.

- Martinnak hívják. És mondjuk úgy, hogy a személyi testőröm.

- Pfff… Nem is tudtam, hogy szükséged van ilyesmire… De persze érthető, az alvilág nyilván veszélyes… - mondtam gúnyosan, amit apám nem igazán díjazott.

- Fogd vissza magad, vagy a kis szerelmed bánja – fenyegetett meg. Tom szerencsére nem hallotta a megjegyzést, el volt foglalva Martinnal.

- Ha bármi baja esik, azt soha nem bocsátom meg neked!

- Ugyan, dehogynem… - legyintett. – Ő csak egy fiú, egy kis senki hozzád képest, én viszont örökké az apád maradok…

- Apa, komolyan mondtam, hogy ne merd bántani! Engedd el!

- Na igen, én is éppen ezt akartam mondani! – szólt közbe Tom, aki nyilván hallotta az utolsó mondatom. Apám felállt mellőlem, és odasétált elé.

- Te csak hallgass! – mondta neki fenyegetően. – Még nem is számoltunk azért, hogy meg merted csókolni a lányomat!

- Ha jól tudom, az nem bűn... – mondta lazán Tom. Lehet, hogy megijesztette a helyzet, amibe került, de ez nem látszott rajta, nagyon bátran tartotta magát.

- Lehet, hogy más esetben nem az, de ő nem akárki. Szóval… - intett Martinnak, aki lekevert egy nagy pofont Tomnak. Ő felszisszent, de talpon maradt. Még a második után is, amikor ismét vérezni kezdett a szája. A harmadiktól nekiesett a falnak.

- Elég! –kiáltottam könnyező szemmel. – Ő nem csinált semmit. Én csókoltam meg.

Erre apa is, meg Tom is nagy szemeket meresztett rám. Pedig nem is hazudtam túl nagyot, hiszen először valóban én csókoltam meg, csakhogy apám nem azt látta, hanem amikor Tom kezdeményezett.

- Hogy mit csináltál? Nem hiszem el, hogy képes voltál te megcsókolni egy fiút. Ne hazudj a védelmében!

- Pedig így volt – mondtam nyugodtan. Erre apám pofonvágott ENGEM! Az arcomhoz kaptam, és megvetően néztem rá. Nem sírtam. Engem senki nem láthat sírni. Kezdtem komolyan hinni, hogy az apám megőrült. Tomra néztem, és arra gondoltam, hogy az én hibámból most mindketten itt vagyunk egy őrült markában. Már nem kételkedtem abban, hogy apám keményen büntet azért, mert szerelmes mertem lenni.

- Most pedig velem jössz! – mondta apa, megfogta a karomat, és maga után kezdett húzni.

- Nem megyek sehova – makacsoltam meg magam, és kiszabadultam a szorításából.

- Akkor maradj csak itt – nézett rám megvetően, majd Tomhoz fordult. – Jobb ha tudod, hogy az ő hibája, hogy itt vagy – mutatott rám, aztán egy nagy csattanással bevágta maga mögött az ajtót. Nem néztem Tomra, csak odasétáltam az ágyhoz, és lerogytam rá. Mindketten hallgattunk.

- Miért csináltad ezt? – kérdezte egy kis idő után.

- Mit?

- Miért mondtad, hogy te csókoltál meg? És előtte is megvédtél…

- Mert különben agyonvert volna az az idióta, nem rémlik?

- De így meg téged pofozott meg az apád…

- Túlélem.

Megint hallgattunk egy darabig.

- Te jól vagy? – néztem rá pár perccel később. – Megint vérzik a szád.

- Semmiség.

- Gyere ide, leápolom.

Erre elvigyorodott, de gyorsan lelomboztam.

- Nem úgy, ahogyan te gondolod – mondtam. Odajött, leült mellém, és én lemostam a vért, aznap már másodszorra. Szegénykémnek az arca feldagadt, és a szája is rendesen fel volt repedve. Én se nyújthattam szebb látványt, éreztem, hogy a két pofontól az én arcom is feldagadt.

- Köszönöm – mondta halkan Tom, mikor befejeztem az ápolást. Odahajolt, és adott egy puszit az arcomra.