Nem tudom, mennyi idő telhetett el, talán órák is, de mi nem szóltunk egymáshoz, csak ültünk egymás mellett az ágyra kuporodva. Közben besötétedett. Az agyamban sebesen pörögtek a gondolatok. Nem akartam elhinni, hogy mindez igaz, hogy valóban megtörtént.

- Az apám megőrült – suttogtam magam elé, amikor már nem bírtam tovább magamban tartani. Tom felkapta a fejét, de hála a sötétnek, nem láthatta az arcomon végiggördülő könnycseppet.

- Miért mondta, hogy a te hibád, hogy itt vagyok? – kérdezte, de most először nem éreztem a hangjában a dühöt. Nem akartam elmondani neki, így csak ültem tovább a némaságban.

- Tényleg az én hibám, nagyon sajnálom – préseltem ki végül magamból, bár nem a kérdésre válaszolva.

- Jogom van tudni – jegyezte meg, de most sem dühösen. Megint nem válaszoltam. Nem akartam mást, csak eltűnni innen, meg nem történtté tenni az egészet. Nem akartam vele beszélni, nem vallhattam be amit érzek. Főleg, hogy kissé megzavarodtam, és nem voltam biztos az érzéseimben. Kavargott bennem a szerelem, a félelem, düh, csalódottság, bizonytalanság…

- Szólalj már meg! – mondta végül kicsit ingerülten.

- Tom, én félek – szaladt ki a számon. Magam sem tudtam, hogy miért, de rossz előérzetem volt. Valami azt súgta, hogy ebből a helyzetből nem lesz egyszerű a kiút.

- Én is – vallotta be nagyon halkan, szinte alig értettem mit mond. Az önvád ismét elemi erővel csapott le rám. Felhúztam a lábaimat, és átkarolva őket igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam. Már olyan sötét volt, hogy az orromig sem láttam. Aztán hallottam, hogy Tom mocorog mellettem, és közelebb húzódik hozzám. Rövid ideig tétovázott, aztán éreztem, hogy átkarol, és magához húz. A vállára hajtottam a fejemet, beszívtam az illatát, és megengedtem magamnak azt a gyengeséget, amit csak nagyon ritkán. Egészen hozzábújtam, és kitört belőlem a sírás. Tom a hátamat simogatva várta, hogy lecsillapodjak. Mikor ez megtörtént, szipogva elhúzódtam tőle, és a könnyeimet maszatoltam az arcomon. Tudtam, hogy másnap bánni fogom a kitörésem, de azzal vigasztaltam magam, hogy ezen ráérek majd reggel bánkódni. És arra is ráérek még, hogy visszavegyem a hűvös Engel von Roth, a Jégkirálynő szerepét.

- Aludjunk – javasolta Tom.

- De csak egy ágy van.

- Ígérem, nem csábítalak el – mondta, és bár nem láttam, de a hangjából éreztem, hogy mosolyog.

- Nem is tudnál – vágtam vissza, miközben felszegtem a fejem, egy pillanatra visszatalálva önmagamhoz.

- Dehogynem… - jegyezte meg roppant szerényen. Tudtam, hogy igaza van.

- Talán mégiscsak jobb lenne, ha a földön aludnál – vetettem oda neki, gondolván, hogy a legjobb védekezés a támadás.

- Ne is álmodj róla. Ha már kénytelen vagyok a „vendégszereteteteket” élvezni, akkor minimum jár annyi, hogy az ágyon aludjak – mondta enyhe gúnnyal. – Esetleg aludhatnál te ott…

- Igazi gentleman vagy Tom Kaulitz… morogtam.

- Na igen, vagyok annyira úriember, hogy megengedjem, hogy mellettem aludj az ágyon.

- Oda ne rohanjak… Gondolom azt várod, hogy térden állva rebegjek hálát…

- Ha már így említed… bár térden állva jobb dolgokat is tudnál csinálni – mondta vigyorogva. Ebben a pillanatban utáltam.

- Jaj, fogd be! – mondtam, és elnyúltam az ágyon. Ő se várt sokáig, és befészkelődött mögém, egyből átkarolva a derekam.

- El a kezekkel! – csattantam fel.

- Csak így férünk el – védekezett ártatlannak szánt hangon. Olyan fáradtság tört rám, hogy nem volt erőm ellenkezni, inkább engedtem a gyengéd ölelésnek. Nyomott egy puszit a nyakamra, aztán kis idő elteltével már azt hallottam, hogy ütemesen szuszog mögöttem. A kezére csúsztattam a kezem, és kicsit közelebb fészkelődtem hozzá. Erre ő álmában még szorosabban ölelt, és hamarosan már én is aludtam. Bár csak két idegen voltunk, akik valahogy egymás mellé kerültek, mégis úgy kapaszkodtunk egymásba, mint a hajótöröttek.