Tíz éve már…

Csak egy éjszaka volt. Egy varázslatos, mámorító éjszaka. Az a fajta éjszaka, amit soha nem felejtesz el, amire hetvenévesen is mosolyogva emlékszel vissza. Olyan éjszaka, amikor az illatok beisszák magukat a bőröd alá, minden apró neszhez egy-egy emlék társul, minden érintés örök marad. Amikor tudod, történjen bármi a jövőben, ezek az érzések, hangulatok, a fények apró játéka a falon, minden sóhaj és rezzenés veled marad.

Akkor is tudtam, hogy csak ennyi lesz. Nem kérhettem, és nem is várhattam örök szerelmet. De így is, erkölcsi fenntartások nélkül, boldogan adtam oda magam annak, akit szerettem, és akit máig szeretek. A lába elé helyeztem mindenemet. Mindenem, amim csak van. És soha, egy pillanatig se bántam meg…

Lustán elterülök a kanapén, és sütkérezem a délutáni napfényben. Mint egy cica nyújtózkodom, és emlékezek… Ám a békés álmodozásomat egy vékonyka hang zavarja meg, és egy pöttöm tündérke máris az ölemben terem.

- Mami! – néz rám nagy szemekkel. – Elmegyünk sétálni? Olyan szépen süt a nap!

- Persze kicsim – mosolygok rá. – Menj, és öltözz át.

Komoly képpel bólint, és vonul a szobájába. Nem kérdezi, hogy mit vegyen fel. Most lesz tíz éves, de ötéves kora óta önálló ízléssel bír. A határozottsága mindig megmosolyogtat. Most is, nem telik bele tíz perc, elégedett arccal trappol ki a szobájából, és én nem tudok visszafojtani egy mosolyt.

- Látom a kedvencedet vetted fel – jegyzem meg mosolyogva.

- Naná – vágja rá vigyorogva. Jaj, ez a vigyor is annyira emlékeztet Rá… Mint annyi minden a kislányomon. Nézem őt, nézem az édes kis pofiját, a huncutul csillogó mogyoróbarna szempárt, amiben mintha csak az Ő szemeit látnám, a kis pisze orrocskát, a folyton mosolygó, cseresznyepiros szájat, és a szöszi fürtöket, amiket a kisasszony a kedvenc sapkája alá gyömöszölt. Hirtelen eláraszt a szeretet iránta, érzem, hogy magamhoz kell szorítanom, hogy realizáljam, valóban létezik. Felkapom a földről, és addig ölelem, amíg fészkelődni nem kezd a karjaimban.

- Mami, megfojtasz – mondja halkan.

- Jaj, ne haragudj - teszem le. Nem kérdezi miért tettem, jobban ismer mindenkinél. Most teljes komolysággal igazgatni kezdi magán a ruhát, és nekem megint mosolyognom kell, amikor eszembe jut a nap, amikor ezeket a cuccokat vettük. A gyerekruha-üzletben egyből a fodros szoknyácskák, rózsaszín cuccok felé terelgettem őt, de már akkor is másfelé tekintgetett. Egyszercsak magam mellé pillantottam, és nem láttam sehol. Persze egyből rámjött a szívbaj, aztán megkönnyebbülve fedeztem fel csemetémet két sorral arrébb, amint áhítatosan bámulja a három-négy számmal nagyobb pólókat, és lógós gatyákat. Kitört belőlem a nevetés, ő pedig nagy szemekkel könyörögni kezdett, hogy a buta lányos ruhák helyett inkább ilyeneket vegyünk. Nem voltam elájulva az ötlettől, de soha nem tudtam ellenállni neki. Átszellemült arccal vonult be a próbafülkébe, kezében a választott darabokkal. Miután kifizettem a ruhákat, ki nem engedte volna a kezéből a szerzeményeit. Azóta amikor csak teheti, ezeket hordja, és az elmaradhatatlan sapi mindig ott figyel a buksiján.

- Mehetünk? – zökkent ki az emlékezésből. Bólintok, megragadom a kezét, és nekiindulunk a parknak. Fagyit veszünk, és azt nyalogatjuk, miközben jókat nevetünk a másikon, mert a fagyi bizony olvad, csöpög, és egyikünk se marad ragacs nélkül. Aztán hintázunk, és a széllel versenyezve szaladunk végig a park fái között. Lihegve érünk ki az útra.

- Akarsz kirakatokat nézegetni? – kérdezem meg tőle, bár tudom a választ.

- Persze – feleli boldogan.

- Na, akkor gyere.

Ismét kézenfogom, és csak sétálunk, tátjuk a szánkat, bámuljuk a sok szépséget a kirakatokban. Egy hangszerbolt következik, és kislányom megbabonázva ragad le a kirakat előtt. Csillogó szemekkel lép közelebb. Én nem látom, hogy mi köti le ennyire a figyelmét, de vannak sejtéseim. De nem, ennyire nem lehet az apja lánya! Én is közelebb megyek, és tudom, nem tévedtem. Egy csillogó-villogó, fekete Gibson gitár virít a középpontban.

- Menjünk be! – rángatja a kezemet.

- Oké – mondom megadó sóhajjal.

- Segíthetek? – kérdezi kedvesen az eladó, egy idősödő, nagypapás férfi. Válaszra nyitom a számat, de egyszülöttem megelőz.

- Igen, azt a gitárt szeretném megnézni, ami a kirakatban van! – mondja határozottan.

- Máris adom, kisasszony – feleli mosolyogva az eladó. – Talán tudsz gitározni?

- Még nem – mondja megszeppenve lányom, de aztán felderül az arca. – De megtanulok! Ugye mami, megtanulhatok?

- Hát, ha szeretnéd…

Eddig még soha nem foglalkoztatta a zene. Eszébe sem jutott volna, hogy hangszeren játsszon. De az a gitár… Bennem is elindított valamit. Újabb emlékek áradata csapott le rám. Igen, azon a koncerten Ő is pont egy ilyenen játszott… Kétség nélkül tudom, hogy az is ugyanilyen gitár volt. Mint ahogy tudom azt is, hogy a lányom született tehetségnek fog bizonyulni. Van valami fura, misztikus a gének hatalmában…

Az első sorban állva figyeltem, ahogyan játszik. Megbabonázott a játéka, mint már annyiszor előtte. De ez most más volt, mert szinte karnyújtásnyira érezhetem magam hozzá. Többször rámnézett, és mosolygott. Hogy tudtam-e, mi következik? Nem, nem tudtam. Csak éreztem. Csak reméltem. És imáim meghallgatásra találtak. Hozzámszólt, megérintett, a szobájába vitt. Nem ellenkeztem, miért is tettem volna? Hiszen végre vele lehettem…

- Mami, nézd milyen szép – csicsereg kislányom.

- Tényleg gyönyörű. És nagyon jól áll neked – mosolygok rá.

- Megkapom a szülinapomra? – kérdezi hatalmas szemekkel. Ezt az ázottkiskutyás nézést se tőlem örökölte… - Tudod, hogy szombaton lesz…

- Persze, hogy tudom. Hogyan felejthettem volna el az én drága kis Tamarám szülinapját? – mondom neki vigyorogva.

- Tudod, hogy utálom, ha így hívsz – fintorog. – Tamy vagyok – jelenti ki, miközben kihúzza magát.

- Oké, oké – emelem magam elé védekezően a kezemet.

- Szóval megkapom? – tér vissza az eredeti témára.

- Minek kell neked? – incselkedek.

- Hogy megtanuljak játszani rajta…

- Majd még meglátom – válaszolom neki, de miközben ő szomorú arccal visszamegy elbúcsúzni a gitártól, én odasúgom az eladónak, hogy tegye félre, másnap érte megyek. Tamy az egész hazaúton szokatlanul csendes, de nem teszem szóvá. Tudom, hogy vágyik a gitárra. Hogy ez szerelem volt részéről első látásra. Ó, nagyon is megértem! A lányom a legjobb barátom, ő a legfontosabb számomra. Mindennel, és mindenkivel dacoltam azért, hogy megszülethessen. Ez a pöttöm emberke, aki olyannyira önálló, talpraesett, és bátor, mint én soha nem voltam, az életem legfontosabb része. Persze, azért van, amit tőlem örökölt. Ugyanolyan álmodozó és idealista, mint én voltam egykoron. És ugyanolyan mosolygós és cserfes, mint az apja, akit soha nem ismert. Soha nem kérdezősködik róla, de tudom, eljön a nap, amikor el kell mondanom neki mindent. Hazaérve szó nélkül vonul be a szobájába, és bekapcsolja a zenét. Még ez is… Mi mást hallgatna, mint hiphopot…  Visszafekszem a kanapéra, lopok magamnak még néhány nyugodt, ábrándozással teli percet. Hol is tartottam az emlékek visszaidézésében?

A hotelszobában, amint bezárta az ajtót, egyből hozzám lépett. Szorosan magához húzott, míg már alig kaptam levegőt. Persze a közelsége önmagában is megtette a hatását, már a pillantásától is fulladoztam.

- Akarlak – suttogta, és ezzel én sem voltam másképpen. Tudtam, hogy a vágy őszinte, és ő volt olyan tisztességes, hogy nem ígért semmit. Csak volt két ember, akiket hajt a vérük, a fiatalság nyughatatlan láza, és az, hogy az egyikük pluszban még szerelmes is, nem számított. A testek többnyire őszinték egymáshoz. És mi éltünk a pillanatnak.

- Én is – súgtam vissza. A szorítása egy kicsit enyhült, és ő a nyakamhoz hajolt. Lágyan harapdálta, csókolgatta, és lassan haladt a szám felé. De a megváltó csók előtt még az arcomat is végigpuszilgatta. Húzta az időt. Ki akart élvezni minden másodpercet, és igazán jól csinálni mindent. Aztán, mikor már úgy éreztem, hogy soha nem ér az ajkaimhoz, végre megtette. Finoman kezdte, tapogatózva, aztán egyre szenvedélyesebbre váltva, harapdálva. Már alig bírtam tartani magam, mikor az ágyhoz vitt, és lefektetett rá. Lassan szabadított meg a ruháimtól, végigcsókolva a bőröm minden egyes szabaddá váló négyzetcentijét. A kezeim önállósították magukat, és húzni kezdtem róla a hatalmas pólót. Pár perc múlva én teljesen meztelenül hevertem az ágyon, mohó pillantásainak kereszttüzében, rajta pedig csak egy boxeralsó volt. A nadrágja zsebében kezdett kutakodni, majd miután ott nem találta meg amit keresett, az éjjeliszekrényhez lépett, kihúzva a fiókot.

- A francba… Georg kinyírlak… - morogta, majd rám pillantott. – Nincs óvszer… Nem akarom, hogy baj legyen.

- Ne aggódj, szedek fogamzásgátlót - hazudtam gyenge mosollyal…