- Jól vagyok, hagyjál! – löktem el magamtól, mert megijesztett az a rengeteg érzelem, ami hirtelen végigfutott bennem.

- Semmitől nem félsz… - nézett rám elgondolkozva. – Akkor tőlem miért?

- Nem félek tőled – mondtam, és ez igaz is volt. Nem tőle féltem, hanem saját magamtól. – Nem vagy rám semmilyen hatással! – Ez viszont már vaskos hazugság volt, hiszen már attól majd’ elájultam, ahogyan rámnézett. Ő is tudta ezt, és felnevetett.

- Ha közömbös lennék neked, nem így reagálnál…

- Egyszerűen csak annyit kérek, hogy hagyj békén – mondtam erőtlenül.

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte rekedt hangon, miközben egy ujjával lassan cirógatni kezdte a karomat, amibe megint csak beleborzongtam. Elégedetten nézett rám. – Na látod, te is vágysz rám…

- Nem teng túl egy kicsit az önbizalmad? – próbáltam visszavágni, de eléggé remegett a hangom, nyoma sem volt a magabiztosságomnak. – Azt hiszed, hogy attól, hogy össze vagyunk zárva, máris a nyakadba ugrok? Ki kell, hogy ábrándítsalak…

- Miért, ha már itt vagyunk, akár ki is használhatnánk az időt…

- Meguntad az életed? – kérdeztem gúnyosan, de egy csöppnyi aggodalmat nem tudtam eltüntetni a hangomból. – Mit gondolsz, apám mit szólna hozzá, ha mi itt „kihasználnánk” az időt?

- Szóval csak ez a gond? Hogy mit szólna az apád? Ezek szerint te is akarod – vigyorgott önelégülten. Visítani tudtam volna! Hogy lehet valaki ilyen… ilyen… áááá, ez nem igaz! Tom Kaulitz, az őrületbe kergetsz! Oké, nyugodjunk meg. Nagy levegő. Tulajdonképpen rohadtul igaza van, de nem állt szándékomban lovat adni alá.

- Tom, vegyél vissza! – szóltam rá. – Nem akarok tőled semmit! Amúgy meg nem hinném, hogy sokáig itt leszünk…

- Hát azt merem remélni. Bár apád nem úgy tűnik, mintha hamar el akarna engedni… - mondta keserűen.

- De Aprilchen átjön délután – halkítottam le a hangomat. – És talán ki tud szabadítani.

- Ki az az Aprilchen? – érdeklődött Tom.

- Az egyik legjobb barátnőm.

- Ő is ugyanolyan elkényeztetett liba, mint te?

- Pff… Na kösz… Egy: ő nem elkényeztetett. Kettő: én se vagyok az. És három: ha valóban annak tartasz, akkor miért nyomulsz folyton? Egyik pillanatban rám akarsz mászni, a másikban meg sértegetsz. Nem értelek…

- Én se értem magamat – vallotta be halkan, rám se nézve. – De valahogyan ezt hozod ki belőlem…

- Szóval saját magamnak köszönhetem, hogy ilyen bunkó vagy velem – összegeztem az elhangzottakat.

 - Hát tulajdonképpen… igen – bökte ki, de már vigyorgott. Lehetetlen volt rá haragudni. Nekem legalábbis nem sikerült.

- Úgy utállak – mondtam neki, de közben nevettem. Nem tudtam mást tenni. Olyan volt, mint egy nagy gyerek. Egy édes, gyönyörű, hihetetlenül vonzó, lehengerlő sármmal rendelkező gyerek. Imádtam.

- Komolyan? – nézett rám nagy szemekkel, mint egy elhagyott kiskutya, és még a száját is lebiggyesztette hozzá.

- Igen – állítottam komolyan.

- Most mélységesen megbántottál – jegyezte meg színpadias sóhajjal.

- Vérzik is a szívem rendesen…

Erre kinyújtotta a nyelvét, aztán hátat fordított.

- Na jó, nem utállak – mondtam halkan. – Kössünk békét.

- Nem bánom – fordult meg vigyorogva, és hozzámlépett. Egy pillanatig csak néztünk egymás szemébe, aztán lassan magához húzott, és lágyan megcsókolt. Mikor elszakadtunk egymástól, kérdőn néztem fel rá. – Valamivel meg kellett pecsételni a békekötést… - mosolygott.