Kivágódott az ajtó, és apám ott állt, villámló szemekkel. Mögötte az immár elmaradhatatlanná vált Martin, ugyancsak baljós arckifejezéssel. Hoppá, ez nem jelent jót… Biztos megjött Aprilchen, és most dühös, hogy ki kell engednie… Mit fogok ezért kapni később… Csak éppen azzal nem számoltam, hogy nem később fogok kapni, hanem most… És hogy esze ágában sincs kiengedni.

- Megmondtam, hogy ne merd idehívni Aprilt! – üvöltötte apám vörös fejjel.

- Te is hallottad, hogy nem hívtam… - válaszoltam higgadtan. – Végighallgattad az egész beszélgetést.

- Nyilván valami titkos kóddal, vagy nem tudom hogyan, de üzentél neki, vagy nem voltál elég meggyőző! – kiabált.

- Miért, idejött? – kérdeztem látszólag nyugodtan, valójában azonban a torkomban dobogott a szívem.

- Igen, idejött, és nagyon ideges volt, hogy mi van veled!

- Elküldted? – néztem rá idegesen.

- El hát! Mit hittél, te kis liba, hogy majd kiengedlek, hogy mindent elmondj neki?

Tessék, ez az apám. De mintha teljesen megfeledkezett volna arról az aprócska, ám annál lényegesebb tényről, hogy a lányával beszél, nem pedig valami kis cselédjével, vagy alkalmazottjával… Most már kétség sem fért hozzá, hogy azzal, hogy szerelmes lettem, elkövettem a legnagyobb bűnt, amit csak elkövethettem. Felrúgtam minden szabályt, amit felállított nekem, nem törődtem a gondos neveltetéssel…

- Tehát örök életemben itt akarsz tartani, a pincében? – kérdeztem gúnyosan.

- Csak amíg szükséges… Amíg észhez nem térsz… És amíg biztos nem lehetek benne, hogy nem fogsz fecsegni.

- Akkor, drága jó apám, bizony sokáig kell itt tartanod… Mert nem nekem kell észhez térnem, hanem neked! – kiabáltam, teljesen elvesztve a fejem. Tom, aki eddig a háttérből figyelt, most közelebb lépett, és titokban, hogy apám ne vegye észre, megfogta a kezemet. Talán azért csinálta, hogy megnyugodjak, vagy csak hogy jelezze, itt van velem. De nem hatott meg, egyre dühösebb lettem, és tovább kiabáltam. – Neked börtönben lenne a helyed! Vagy inkább valami elmegyógyintézetben, mert nem vagy normális! – Miközben én ordítottam, Tom egyre jobban szorította a kezemet, hogy álljak le. Hát nem hatott, és amikor az utolsó szót is kimondtam, én is éreztem, hogy túllőttem a célon. Apám soha nem a türelméről volt híres. Az arca most is azt a kifejezést öltötte fel, amitől az évek során megtanultam félni, bár velem szemben soha nem alkalmazta. Vetett egy pillantást Martinra, aki eddig a háttérből szemlélte az eseményeket, de most közelebb jött.

- Most majd megtanulod, hogy velem nem beszélsz így! – mondta apám ijesztően hideg hangon. Tom, aki már látta mi következik, egy szó nélkül elém lépett. – Nem volt elég, amit eddig kaptál? – nézett rá apám gúnyosan, de Tom higgadt maradt, és állta a tekintetét. Én már lélekben felkészültem az újabb pofonokra, de arra nem számítottam, hogy nem apámtól fognak érkezni, hanem képes lesz megveretni az egyik emberével. Pedig ez történt, és ez annyira meglepett, hogy reagálni sem tudtam, ahogyan Martin ellökte előlem Tomot, és már érkezett is az első pofon. De akkora, hogy nekiestem a falnak.

- Büszke vagy arra, hogy a gorilláddal képes vagy megveretni a saját lányodat? – kérdeztem gúnyosan, miközben felálltam, letöröltem a vért a számról, és szembenéztem apámmal. Apám, ha lehet még dühösebb lett, és intett Martinnak, aki újra ütésre emelte a kezét. Ugyanaz történt, mint az előző napon, csak fordítva. Tom elémlépett, így a nekem szánt pofon őt érte…