Ahogyan láttam Tomot a földön feküdni, teljesen elvesztettem a fejem. Egy pillanatra bevillant, hogy ezt a pofont nekem szánták, és hogy ha Tom nem áll elém, akkor most én feküdnék ott. Igazság szerint sokkal jobban örültem volna ennek a verziónak, mint hogy így kelljen látnom a szerelmemet. Hirtelen kihúztam magam, és olyan gyűlölettel néztem apámra, amin még ő is meglepődött. Egy darabig csak méregettük egymást, dühösen farkasszemet nézve, aztán ő volt az aki meghátrált, mert nem bírta elviselni a tekintetemből áradó heves utálatot. Győztem, bár szánalmas és aprócska diadal volt ez. Intett Martinnak, és elhagyták a szobát, de nem mulasztották el hangosan becsapni maguk mögött az ajtót, mintegy emlékeztetve arra, hogy rab vagyok a tulajdon házamban. Egészen addig tartottam magam, amíg ki nem mentek, csak utána rogytam le a padlóra Tom mellé. Az arcát simogattam, és sírva könyörögtem neki, hogy térjen magához.

- Tom, kérlek, ébredj fel! - Semmi reakció, továbbra is sápadtan feküdt a földön. Kezdtem pánikba esni, aztán jött az isteni szikra… Hiszen ez már bejött egyszer! Az arcához hajoltam, és egy lágy puszit nyomtam a szájára. Még mindig nem moccant, ezért erősebben csókoltam. Behunytam a szemem, és elvesztem az érzésben, észre sem vettem, hogy mikor kezdte el viszonozni a csókot, de amikor kinyitottam a szemem, észrevettem, hogy a szeme résnyire nyitva van, és engem figyel. Gyorsan elszakadtam tőle, és letámadtam.

- Hé, miért nem szóltál, hogy magadhoz tértél?

- Talán azért, mert tele volt a szám… - vigyorgott erőtlenül, miközben feltámaszkodott a könyökére.

- Hülye – néztem rá szemrehányón. – Tudod mennyire aggódtam?

- Szóval aggódtál miattam? – vigyorgott még jobban.

- Persze hogy aggódtam – vágtam rá. – Miért álltál elém?

- Nem tudom… - nézett rám elgondolkodva. – Talán azért, mert elvből nem bírom elviselni, ha egy lányt bántanak. Vagy talán… nem is tudom… - itt elhallgatott, és olyan tekintettel nézett rám, amibe belepirultam. Nem is álltam sokáig a tekintetét.

- Ne nézz már így rám – kértem.

- Miért ne?

- Mert zavarba hozol – vallottam be halkan, aztán terelni kezdtem a témát. – Hogy érzed magad? Elég nagyot kaptál… És megint miattam – tettem hozzá szomorúan.

- Nem a te hibád volt. Milyen apa az, aki képes ezt tenni a saját lányával? – tette fel dühösen a költői kérdést, amire egyikünk sem tudta a választ.

- Tom, apám eddig normális volt. Nem tudom, mi ütött belé, de teljesen megőrült… Eddig imádtuk egymást, és szinte mindent meg tudtunk beszélni, de most… félek tőle – vallottam be, mire Tom szó nélkül magához húzott.

- Nem kell félned. Itt vagyok, veled. Ha akarod.

- Igen, akarom – súgtam neki, miközben még jobban hozzábújtam. Hát itt voltunk megint, újabb fegyverszünetet kötve, és egymásra támaszkodva, de tudtuk, hogy ez a béke törékeny, hiszen mindketten egyformán makacsok voltunk, és ennyi idő is elég volt, hogy belássuk, az egymáshoz való viszonyunk alakulása nagyjából egy lépés előre, és kettő hátra. Mégis szükségünk volt egymásra, valami kapaszkodóra, és ezt csak egymásban találhattuk meg. És miközben mi egy pince mélyén ültünk, egymást szorosan átölelve, és erőt merítve a másikból, a külvilágban is zajlottak az események.

Egy fekete hajú fiú rótta kétségbeesetten Berlin utcáit, elvesztett másik felét keresve, amikor beleütközött valakibe, és az ütközéstől mindketten a földre zuhantak…