- Ne haragudj – mondta a srác anélkül, hogy ránézett volna arra, akit sikeresen fellökött.

- Semmi baj – tápászkodott fel a lány, aztán leporolta magát, és csak ezután nézte meg „elgázolóját”. A látványtól elakadt a lélegzete. – B-Bill Kaulitz? – hebegte kikerekedett szemekkel. A fiú felsóhajtott.

- Igen – mondta tömören. – De ne haragudj, most nincs kedvem autogrammot osztogatni…

- Persze, megértem – mondta kedvesen a lány, és indult is volna tovább, holott legszívesebben Bill nyakába borult volna. Aztán mégis meggondolta magát, és megtorpant. – Mi a baj? – kérdezte halkan, egy hirtelen ötlettől vezérelve. A fiú felkapta a fejét, és csak most nézte meg alaposabban a lányt. Meg kell hagyni, tetszett neki a látvány. Hosszú világosbarna haj, alacsony, de formás termet, kedves arcvonások. De a legszebb mégis a szeme volt. Ártatlan pillantású, álmodozó, kék szempár, ami bizakodva tekint a világra, és Billt szinte megbabonázta ez a tekintet. Valamiért úgy érezte, hogy megbízhat ebben a lányban, és szüksége is volt valakire, akinek elmondhatja, ami a szívét nyomja.

- Gyere – ragadta meg a lány kezét, aki szinte elájult ettől az érintéstől, és kábultan követte Billt. Egy darabig egyikük sem szólt, egészen addig, amíg meg nem érkeztek az úticélhoz, amit Bill választott. Egy kis parkba vezette a lányt, és a bokrok rejtekében, egy hatalmas fűzfa árnyékában álló padig meg sem álltak.

- Hogy hívnak? – kérdezte a lánytól, miután mindketten leültek a rozoga kis padra.

- April Siegler. Aprilchen.

- Aprilchen… - ismételte elgondolkozva a kissé szokatlan nevet Bill. Valahogy mégis illett a lányhoz.

- Mit keresel Berlinben? – kérdezte merészen April, aki hirtelen rátalált a hangjára. – Nem Hamburgban lenne koncertetek?

- Szóval rajongó vagy – jegyezte meg egy halvány mosoly kíséretében Bill.

- Igen. Talán baj? – kérdezte a másik, miközben Billre emelte őszinte és nyílt tekintetét.

- Dehogy – mosolyodott el még jobban a fiú, és egy pillanatra még testvére iránti aggodalmáról is megfeledkezett, ahogyan Aprilchent nézte. Kék és barna szempár fürkészte egymást, miközben a kezük akaratlanul összekulcsolódott. Aztán Bill nyelt egyet, és nehéz szívvel, de megtörte a varázst. – Tom eltűnt – mondta komoran.

- Mi?

- Tegnap reggel óta nem találjuk sehol…

- Nem lehet, hogy egy… lánnyal van valahol? – kockáztatta meg April.

- Nem tűnne el egy szó nélkül. Ez nem rá vall. Tudom, hogy valami történt vele – válaszolta aggodalmasan Bill.

- Egészen biztos?

- Igen, teljesen.

- Oké, elhiszem. És semmi ötleted, hogy merre lehet?

- Csak azt tudom, hogy itt kell lennie valahol Berlinben. Ne kérdezd, hogy honnan tudom, egyszerűen érzem.

- Ikrek közti telepátia? – mosolyodott el egy picit Aprilchen.

- Valami olyasmi – mosolygott vissza Bill.

- Ha akarod, segítek neked – ajánlotta fel a lány. Érezte, hogy Billnek szüksége van valami támaszra most, és hogy ez a támasz ő lehet, minden álmát felülmúlta.

- Megtennéd? – kérdezte komolyan a fiú, miközben olyan szemekkel nézett a másikra, hogy annak minden porcikája beleremegett. Elfojtott könnyektől volt most fátyolos ez a máskor ragyogó szempár. – Annyira aggódom miatta! – fakadt ki, és a lány vállára borult, aki megilletődötten kezdte simogatni a haját.

- Ne aggódj, minden rendben lesz – suttogta lágy hangon Bill fülébe, aki ettől, és a gyengéd simogatástól lassan megnyugodott. Maga sem értette miért, de úgy érezte, most már tényleg minden rendben lesz.