„Te meg elájulnál, ha tudnád, hogy kivel vagyok két napja összezárva a pincénkben” – mondhattam volna Aprilchennek, de persze nem tettem, csak viszonoztam az ölelést, és vártam a folytatást. Az nyilvánvaló volt, hogy nagyon izgatott, és egyszersmind nagyon boldog is.
- Kicsoda? – kérdeztem bágyadt mosollyal, nem feledkezve meg arról, hogy próbáljak betegnek látszani. Tudtam, hogy apám nem fél beváltani a fenyegetését, és csúnyán elintézi Tomot, ha hibázok.
- Bill! – vágta rá Aprilchen.
- Bill? Milyen Bill? – néztem rá értetlenül. Az nem lehet, hogy…
- Jaj de lassú vagy! Hát Bill! Bill Kaulitz! Tudod, a Tokio Hotel énekese…
- Tudom, hogy ki az a Bill Kaulitz! – szakítottam félbe. – Egyszerűen csak azt nem értem, hogy hogyan…
- Fellökött az utcán – vágott a szavamba nevetve April, és csak úgy ömlött belőle a szó. – Tom eltűnt, és őt keresi, és én segítek neki - Én meg csak hátradőltem a párnán, és hallgattam a beszámolót. – És most kint vár rám a ház előtt, mondtam neki, hogy inkább ne jöjjön be, tudod, az apád miatt… - fejezte be végül.
- Apám miatt? – csodálkoztam. De hiszen ő nem tudhat semmit!
- Csak azért, tudod, mert mostanában nem túl barátságos – nézett rám félénken. Na igen, milyen finoman fejezi ki magát. Nem túl barátságos… És még nem is tud mindent… De most nem is fogja megtudni. Nem kockáztatom Tom testi épségét, és valljuk be őszintén, a sajátomat se szívesen…
- Aha. Hát nem – motyogtam, de ezzel lezártnak is tekintettem a témát. – Szóval pontosan miért jöttél hozzám?
- Hogy kérdezhetsz ilyet? Nem jutott el a tudatodig, hogy eltűnt a nagy szerelmed, Tom Kaulitz? – háborodott fel Aprilchen. Ajaj, ha te azt tudnád… Valahogy nem érintett újdonságként a tény, de igyekeztem meglepettnek, és aggódónak látszani.
- Szerintem csak csajozik valahol… - nyögtem ki végül. – Vagy az is lehet, hogy csak Jost találta ki az egészet, hogy némi ingyenreklámot szerezzen, Tom meg vigyorogva ül valahol egy szállodában, és röhög az egészen… - improvizáltam néhány lehetséges variációt, Aprilchen viszont kétkedve rázta a fejét.
- Ha ez lenne, arról Bill is tudna. De ő meg van rémülve, és érzi, hogy Tommal valami nincs rendben.
- Jó, de mégis mit vársz tőlem?
- Csak abban reménykedtem, hogy te esetleg tudsz valamit.
- Én? Honnan tudhatnék bármit? – kérdeztem remegő hangon.
- Gondoltam, hátha olvastál valamit a neten, vagy nemtom… De te mindig annyira rá vagy kattanva a témára, nem értem, hogy miért nem aggódsz jobban – nézett rám kérdőn Aprilchen.
- Hát… ööö… aggódom én, csak most elég szarul vagyok, fáj a fejem meg mindenem… - vágtam ki magam, és előadtam a hattyú halálát. - Jaj, ne haragudj, megfeledkeztem arról, hogy beteg vagy – kiáltott fel barátnőm, aki egy csapásra csupa együttérzés lett. Én meg kezdtem egyre rosszabbul érezni magam attól, hogy becsapom. De nem tehettem mást, ez már szó szerint vérre ment…
- Nem olyan vészes – siettem megnyugtatni. – Csak az a baj, hogy nem tudom, mikor mehetek majd suliba, mert a doki sem tudta megmondani. Mondd meg a többieknek, hogy puszilom őket, és hiányoznak.
- Oké, megmondom – ígérte Aprilchen, és felállt az ágyam széléről, de aztán eszébe jutott még valami, mert visszahuppant. – Bill azt mondta, hogy szeret – vallotta be halkan, pirulva.
- Nahát – akadt el a szavam. – Izé... gratulálok, vagy mi… – nyögtem ki végül. Nem tudtam hirtelenjében mit mondani, de aztán ahogy barátnőm boldogságtól ragyogó arcára néztem, megjött a szavam. – Nagyon örülök nektek, de tényleg – öleltem meg. – Tudom, hogy ez mennyit jelent neked. Remélem, nagyon boldog leszel vele.
- Köszönöm – mondta, aztán felállt, és egy puszi után az ajtó felé indult. – Hagylak pihenni, és amúgy se akarom Billt nagyon megvárakoztatni, mert majd nyüsszög nekem, hogy mennyire unatkozott… Szia, gyógyulj meg – köszönt el mosolyogva, és becsukta maga mögött az ajtót. Nem telt bele egy perc, és apám lépett be a szobába.
- Ügyes kislány – mondta enyhén gúnyos mosollyal. Végigmért, és látta, hogy milyen kényelmesen befészkelődtem az ágyamba. – Látom, hiányzik az ágyad kényelme… Ha akarod, itt maradhatsz, nem kell visszamenned a pincébe.
- Minő nagylelkűség… Kösz, de inkább a pince…
- Szaladsz a kis szerelmedhez? Menj csak, de ezt úgyis meg fogod bánni. Előbb vagy utóbb – tette hozzá talányosan. Nem volt kedvem elgondolkozni azon, hogy ez mit jelenthet, inkább felpattantam, és otthagyva apát leszaladtam a lépcsőn az alagsorba, és az ott strázsáló Martinnal kinyittattam az ajtót. Tom az ajtó csikorgására egyből felkapta a fejét, én pedig habozás nélkül hozzászaladtam, és a karjába vetettem magam. Az ajtó hangos csapódással zárult be mögöttem.