Reggel persze iszonyatos fejfájásra ébredtem. Kinyitottam a szemem, de gyorsan vissza is csuktam, mert bántotta az éles fény. Csak a fejemre húztam a takarót, és nyüsszögtem alatta. Valahogyan a fejfájás mellett még hiányérzetem is volt, de elég sok időbe telt, mire rájöttem, hogy mi a baj. Tom nem feküdt mellettem az ágyon. Nagy erőfeszítések árán rávettem magamat, hogy kinyissam a szememet, és felültem. Körbenéztem a szobában, és megpillantottam Tomot, amint az egyik sarokban ül, és bámul maga elé.

- Tom! – szólítottam meg, mire összerezzent, és felkapta a fejét.

- Jó reggelt! – mosolyodott el.

- Nem jó – morogtam nyűgösen, és a fejemet fogtam.

- Mi a baj? – kérdezte vigyorogva.

- Mintha nem tudnád…

- Minek iszik, aki nem bírja?

- Tom, még egy szó, és lecsaplak!

- Bocsi, levegőt azért még vehetek? – sértődött be.

- Csak halkan… - nyöszörögtem.

- Mennyire emlékszel? – kérdezte kis idő múlva. Megvillant a szemem, és dühösen vágtam rá:

- Éppen elégre! Szóval jobb lesz, ha ezentúl nem is jössz a közelembe!

- Most mi a bajod? Inkább örülnél, hogy nem használtam ki a helyzetet! – mondta ingerülten.

- Tiszta hülyét csináltál belőlem, Tom Kaulitz! És ne kiabálj, mert szétesik a fejem!

- Nem én csináltam belőled hülyét, hanem te saját magadból! De nem is értem, hogy miért izgat, hogy mit gondolsz, te elkényeztetett kis liba! – fordult el tőlem. Én meg végigvágódtam az ágyon, és magamban dühöngtem és szenvedtem. Próbáltam aludni, de nem nagyon ment, csak forgolódtam. Azon gondolkoztam, ami az éjjel történt, bár az túlzás volt, hogy mindenre emlékszem. Csak azt tudtam, hogy Tom visszautasított. Nem értettem, hogy miért, meg sem fordult a fejemben, hogy csak azért mert nem akart kihasználni. Úgy gondoltam, hogy csak meg akart alázni, de eldöntöttem, hogy erre nem adok neki többször lehetőséget. Közben meg annak ellenére, hogy olyan nyomorultul éreztem magam, az volt a vágyam, hogy hozzábújhassak, és a karjai között biztonságban érezhessem magam. Addig dobáltam magam az ágyban, amíg felfordult a gyomrom, és rámjött a hányinger. Nagy nehezen feltápászkodtam, és Tomra ügyet sem vetve, sietve a sarokban álló wc felé vettem az irányt. Lehajoltam, és hát… finoman szólva kidobtam a taccsot xD Könnyek szöktek a szemembe, aztán azt éreztem, hogy valaki gyengéden megfogja a fejemet. Persze Tom volt az, aki szó nélkül állt mögöttem, és miután kiadtam magamból mindent, odanyújtott egy pohár vizet, és megtörölgette az arcomat egy vizes zsepivel. Nem is mondott semmit, csak miután már kicsit jobban voltam, elfordult tőlem, és visszaült az addigi helyére.

- Köszönöm – nyögtem ki, bár nem sűrűn használom ezt a szót.

- Mit? – nézett rám unottan.

- Hát… ezt. Hogy itt vagy.

- Kénytelen vagyok… Tudod, be vagyunk zárva – jegyezte meg gúnyosan.

- Igen, de…

- Figyelj, nem kell magyarázkodni, bármelyik ismerősömnek segítenék ilyen esetben, nem jelent semmit – mondta hűvösen. Nem értettem már semmit. Miért ilyen velem? Megint könnyes lett a szemem, de elfordultam, hogy ne lássa. Lefeküdtem az ágyra, és a fal felé fordultam. Csak a fejemre húzott takaró rázkódása árulhatta el, hogy sírok. Tom nem bírta sokáig, odajött, és leült az ágy szélére. Tétova érintést éreztem a hajamon, amire megfordultam, és a karjába vetettem magam.