Szörnyen fel voltam dúlva. Felváltva igyekeztem Billt és Tomot hibáztatni, miközben tudtam, én vagyok mindennek az oka. Gyűlöltem beismerni, de ha én nem vagyok, akkor az ikrek közt minden rendben. Nem volt minden rendben, és én attól féltem, hogy a folytonos nyomástól, ami a Kaulitz házban ér, újra visszasüllyedek a mélypontra. Pedig most már nem volt velem David, hogy kihúzzon a bajból.
A gondolataim ide-oda cikáztak, szinte megfogalmazatlanul, megformálatlanul, a harag pedig egyre nagyobb hullámokban tört rám, amikor valami kizökkentett. Énekszót hallottam. Nem tudtam megállapítani, hogy ki énekelhet, mert a dal egyszerre volt gyermekien édes, és nőiesen kihívó. De leginkább megnyugtató volt, mint egy anya ölelése. Körülnéztem. Ekkor tűnt csak fel, hogy szemerkél az eső, és mindent köd takar. Szinte az orromig se láttam. Nem tehettem mást, elindultam a hang irányába. Lassan, halványan, kirajzolódott előttem egy földön kuporgó alak. Először csak egy árnyék volt, később azonban jól kivehetővé vált a lány karcsú alakja, gyönyörű lábai, hattyú nyaka, hosszan leomló, tépett, barna haja.
Észrevett. Ijedten rám emelte smaragd szemeit, így meg állapíthattam, hogy sír.
-mi a baj?- guggoltam le mellé, egészen megfeledkezve a saját problémáimról. A kislány –jó, nem volt olyan kicsi, talán tizenöt éves lehetett.- abbahagyta az éneklést és szemtelenül végigmért. Aztán, amikor megszólalt, tiszta hangon, közvetlenül beszélt.
-Tetszel nekem. Szép vagy és fiatal. Olybá tűnik, te megértenél. Gyönyörű szemeid vannak, mondták már?
Szinte belepirultam az őszinteségébe. Látszott, hogy minden szavát komolyan gondolja. El voltam képedve egy ilyen furcsa lány láttán. Sosem felejtem el azt az első benyomást, habár utána nyilvánvalóvá vált, hogy ő is ugyan olyan, mint bárki más. Kornéliának hívták. Valóban tizenöt éves volt, és énekes. A szülei nemrég elhunytak, így őt örökbe adták. Az örökbefogadója, pedig nem volt más, mint annak a musicalnak a producere, amin épp dolgozott. Épp austriában forgattak, amikor a producer közölte vele, hogy a lány választhat. Vagy lefekszik vele, vagy annyi a filmnek, és ki is rúgja otthonról. Kornélia egy nap gondolkodási időt kért, és az alatt az egy nap alatt megszökött. Vett egy jegyet, és ideutazott.
-De meggondolatlan voltam.- nevetett fel keserűen. –mit fogok itt kezdeni? Tudod, biztos őrültnek nézel, de abban a pillanatban más úti cél eszembe se jutott. Talán mert ez a Tokio Hotel hazája. Úgy éreztem itt biztonságban leszek.
Magamban elmosolyodtam.
-TH-fan vagy?
-Igen. De ez most nem számít. Nincs hol laknom, nincs senkim. A rendőrök nem hinnének nekem. A hitelkártyámat nem használhatom, mert akkor megtalálnak. Mert keresnek. Ez egészen biztos. Túl sok pénzt látott bennem. Na meg mást is… De én nem megyek vissza ahoz a döghöz!
Nagyon határozott volt. Bátorítóan átkaroltam a vállát.
-Gyere hozzánk!
Meglepődötten nézett rám.
-Ez… ez komoly?
-hát persze! Majd én segítek neked!
Magam sem tudtam mért mondom ezt, de valahogy megfogott ez a kislány.
Kornélia szemében megjelent egy könnycsepp. Aztán, hirtelen, a nyakamba vetette magát.
-köszönöm!köszönöm! köszönöm! – kiáltozta. Elnevettem magam. Felpattant, ugrándozni kezdett, dalolva, jókedvűen. Kacagnom kellett a látványtól, pedig inkább szép volt, semmint nevetséges.
-Te egy angyal vagy! Igen, így is foglak hívni! Engel! Engel-Engel-Engel! Gyere Engi! Pörögjünk! El akarok szédülni! –fölrángatott a földről.- Mint pici koromban! Gyere már!
Meg adtam magam. Oldalra nyújtott karokkal forogni kezdtünk. Boldog voltam. Hihetetlenül boldog. Amikor teljesen elszédültünk, és egymás mellett feküdtünk a nedves fűben, fülig érő szájjal, az égre emeltem a szemem, és csak ennyit tátogtam:
-Köszönöm, hogy leküldted nekünk!
Majd kézenfogtam Kornéliát, és csevegve elindultunk a féltékenység háza felé.