- Bepótoljuk a bulit, megígérem – mondta Tom, miközben még mindig a karjában tartott.

- Nem kell. Szerintem nem sülhet ki jó dolog belőle.

- Dehogynem – tiltakozott. – Csak az kell, hogy Bill visszafogja magát, és megpróbáljon ember módjára viselkedni.

- Majd meglátjuk… De most visszamegyek Kornéliához – tápászkodtam fel az ágyról.

- Várj! – fogta meg a karomat. – Nem mintha zavarna, hogy itt van, de igazán elmondhatnád, hol szedted össze a kiscsajt…

- Az utcán. Hirtelen csak úgy megjelent, és énekelt.

- Énekelt?

- Igen, nagyon jó hangja van. Azt hiszem, egy musicalben játszott, de a producer kikezdett vele, és szinte menekülnie kellett. Nagyon szeretném, ha maradhatna.

- Persze, maradjon csak. És ha Bill nem szedi össze magát, akkor lehet, hogy lecseréljük a bandában a kiscsajra – vigyorodott el Tom.

- Tom! – szóltam rá. – A kiscsajt Kornéliának hívják, jó lenne, ha megjegyeznéd! És Bill a testvéred, ne beszélj így róla!

- Jaj, nehogy már őt védd! Azt hittem, hogy te is haragszol rá!

- Haragszom is! De attól még… Na mindegy, megyek vissza Kornéliához.

- De ugye éjjel velem alszol?

- Persze – mosolyogtam rá. – Hiszen mindig veled alszom! Majd jövök… Szeretlek! – szóltam vissza még az ajtóból, amit ő egy hatalmas mosollyal nyugtázott.

- Én is szeretlek! – hallottam még a válaszát.

- Kornélia gyere le a konyhába, csinálunk vacsit! – nyitottam be a szobájába. Ő az ablakban ült, a lábát lógatta, és énekelt. Érdeklődve fordult felém, de láttam, ahogy egy kicsit megbillent. – Jesszus, gyere be onnan!

- Megyek már! – ugrott le mosolyogva a párkányról. Kézenfogva mentünk le a lépcsőn, és amíg én a kaját csináltam, ő csak mesélt és mesélt. Aztán kis szünet állt be a mesében, és Kornélia elgondolkozva bámult maga elé.

- Mi a baj?

- Bill hol van? – kérdezte kis idő után.

- Bill? Nem tudom… Ő a kedvenced, igaz?

- Aha – bólogatott szórakozottan, majd kis szünet után félénken kérdezte: - Bill és te…?

- Már nincs köztünk semmi. Szeretem őt, de már nem működik, és ez nagyrészt neki köszönhető. Persze én is hibás vagyok, de… Na mindegy, Bill az Bill, és őt így kell elfogadni.

- Mi van velem? – lépett be ebben a pillanatban az ajtón az említett. Egy Kornéliára vetett pillantás után megállapítottam, hogy az ájulás szélén van, de nem akartam erre felhívni Bill figyelmét.

- Semmi…

- Kibeszélsz a hátam mögött? – nézett rám vigyorogva, aztán hozzám lépett, és nyomott egy puszit a számra.

- Naná, éppen szidtalak, hogy milyen elviselhetetlen vagy – mosolyogtam vissza, mert nem akartam Kornélia előtt veszekedni vele, de még mindig haragudtam rá a történtek miatt, és amiatt pedig, hogy úgy tett mintha semmi nem történt volna, még jobban.

- Nahát, vendégünk van? – vette észre most Kornéliát.

- Igen, ő Kornélia, és egy darabig itt marad.

- Remek – mérte végig a lányt. Kornélia alig mert ránézni, de amint végül mégis ráemelte a pillantását, egy villanásra észrevettem közöttük valami vibrálást.

- Szia Bill! – nyögte ki végül nagy nehezen. Láttam, hogy borzasztóan zavarban van.

- Kornélia, szólj lécci Tomnak, hogy jöjjön vacsorázni! – próbáltam segíteni, hogy magához térhessen egy kicsit. Úgy szaladt el, mintha kergetnék, de aztán hallottam, hogyan felfelé a lépcsőn szokás szerint énekel valamit magában. Bill is felfigyelt a hangra, és látszott, hogy elvarázsolja, amit hall.

- Kérd meg, hogy énekeljen neked… - mondtam mosolyogva.

- Mi? – kapta fel a fejét, kizökkenve a varázslatból. – Ja igen, talán majd egyszer… - mondta szándékosan közömbösen.