- Kész a vacsi? – jött le a lépcsőn Tom, majd ahogyan észrevette Billt, megtorpant. – Szóval megjöttél…

- Amint látod…

Megint az az ellenséges tekintet…

- Fiúk, fejezzétek ezt be! – szóltam rájuk.

- Még el se kezdtük… - morogta Tom.

- És nem is fogjátok! – mondtam, miközben angyalian mosolyogtam rájuk. Erre mindketten vetettek rám egy csúnya pillantást, de csendben maradtak. – Kornélia, hol vagy? – kiabáltam fel az emeletre az elveszett bárányka után.

- Jövök már! – kiabált vissza, és a szokásos dúdolgatás kíséretében letrappolt a lépcsőn. A vacsora viszonylagos békében zajlott le, ami annyit tesz, hogy többnyire Kornélia és én csevegtünk, az ikrek néha közbeszúrtak egy-egy semmitmondó megjegyzést, és gondosan ügyeltek rá, hogy egymáshoz még véletlenül se szóljanak.

- Köszi a vacsorát! – mondta Kornélia amikor végeztünk. - Majd én elmosogatok, te menj csak fel, és pihenj... – És ezeknél a szavaknál Tomra kacsintott, aki értette a célzást. 

- De… - próbáltam volna tiltakozni, de Tom akkor már a lépcsőn rángatott felfelé.

- Menjetek csak… - hallottam még Bill morgását. – Majd én szórakoztatom a vendégünket…

- Köszi! – kiabáltam vissza, szándékosan figyelmen kívül hagyva a hangjából áradó gúnyt.

- Kornélia…

- Igen Bill? – szólalt meg végre Kornélia, de nem fordult Bill felé, helyette makacsul a mosogatnivalóra szegezte a tekintetét.

- Énekelj nekem valamit! – kérte Bill halkan.

- Most? – rémült meg a lány.

- Igen, most.

- Nem megy… - suttogta ijedten Kornélia.

- Hogyhogy nem megy? Hiszen folyton énekelsz!

- De az más!

- De énekeltél már mások előtt! Tudom, hogy ilyenkor ideges az ember, én is félni szoktam egy kicsit, de attól még…

- Félreérted! – vágott a szavába Kornélia. – Sokszor énekeltem már sok ember előtt, nem az a baj!

- Hanem mi a baj?

- Te! – bökte ki végre a lány.

- Én? – hökkent meg Bill.

- Igen, te! Zavarba hozol! Nem tudom miért… - suttogta fülig pirulva Kornélia, és el akart fordulni, de Bill nem hagyta.

- Ne haragudj, nem direkt csinálom…

- Tudom – mosolyodott el végre Kornélia. – Biztos azért van, mert a rajongód vagyok.

- Valóban? – mosolyodott el Bill is.

- Valóban! Méghozzá a legnagyobb rajongód… Szóval talán megegyezhetünk, ha te énekelsz, én is éneklek neked – vigyorgott a lány.

 - Oké, nem bánom – egyezett bele Bill. – Mi lenne, ha közösen énekelnénk valamit?

- Jól van! – bólogatott lelkesen Kornélia.

- Hallod? – kérdeztem Tomtól, aki éppen akkor döntött le az ágyra.

- Hallom – vigyorodott el. – A kiscsaj simán leénekli Billt…

- Hülye – löktem nevetve oldalba.

- Szerinted lesz belőle valami? – komolyodott el kicsit.

- Kornélia és Bill? Nem tudom, mindenesetre Kornélia odavan érte.

- Szerintem Billnek is tetszik… Megérzés – tette hozzá, mielőtt kérdezhettem volna bármit.

- Kerítőt játszol? – mosolyogtam rá.

- Ugyan már… Csak segíteni akarok a testvéremnek, hogy megtalálja a boldogságot – mondta nagy szemforgatások közepette, mire nevetnem kellett.

- Te csak azt akarod, hogy leszálljon rólam!

- Ezt egy percig se tagadtam… - kacsintott rám.

- Na jó, hagyjuk Billt! Foglalkozz inkább velem! – kértem, miközben cicásan bújtam hozzá.

- Kérésed számomra parancs - mondta, és lassan lehúzta a ruhám cipzárját…