- Tudom – mosolygok rá, mert valóban: az első pillanattól fogva tudtam.

- De…

- Mi a baj?

- Félek…

- Mitől?

- Hogy ő nem szeret – böki ki nagy nehezen.

- Miért ne szerethetne? Hiszen gyönyörű vagy, okos és kedves! Bill nem is álmodhatna jobb barátnőt nálad…

- Dehogynem! Ő még mindig téged szeret!

- Ez butaság – próbálom megnyugtatni, holott a szívem mélyén tudom, hogy talán igaza van. De mégis miért ne szerethetne bele Bill?

- Beszélsz vele? – kérdezi félénken.

- Persze, ha akarod…

- Most? – néz rám könyörgőn, mint egy egészen kicsi gyerek.

- Most – sóhajtok, és feltápászkodok az ágyról. – Maradj addig itt.

Lemegyek a földszintre, és a nappaliban megtalálom Billt, aki a tévét bámulja.

- Beszélhetünk? – kérdem meg tőle a formaság kedvéért.

- Hogyne – mondja unottan, de nem veszi le a szemét a tévéről.

- És figyelsz is rám?

- Persze cica, rád mindig…

- Köszi. Szóval: mi van veled meg Kornéliával?

- Mi lenne? – kérdi flegmán, és nekem kedvem lenne felpofozni.

- Megcsókoltad Bill!

- Féltékeny vagy? – néz végre rám.

- Nem Bill, nem vagyok az. Csak az ő érdekében tudni akarom, hogy érzel-e valamit, vagy csak játszol vele, mert ha igen, akkor kérlek, inkább hagyd békén!

- Ő még csak egy kislány… - motyogja, de érzem, hogy nem engem akar meggyőzni, inkább saját magát.

- Nem az. Sokkal érettebb a koránál, sok mindenen ment keresztül, és nem akarom, hogy még te is megbántsd!

- Nem vagy az anyja! – csattan fel ingerülten. Rosszul tűri, ha kioktatják.

- Nem vagyok az, de fontos nekem, és féltem!

- Hiszen nem is ismered!

- De igen, ismerem! És ne térj el a tárgytól, itt most én kérdezek!

Már hangosan veszekszünk, zeng tőlünk a ház.

- Válaszolj Bill! Tetszik neked? Érzel valamit?

- Nem tudom, érted? Teljesen összezavarodtam!

- Összezavarodtál? – már teljes hangerővel kiabálunk.

- Igen! Szeretlek, de téged eljegyzett Tom, és most itt ez a kislány, aki olyan…

- Milyen?

- Különleges! Amikor megláttam…

- Megbabonázott, igaz? – suttogom.

- Igen – hajtja le a fejét.

- És amikor énekelt, csak még inkább, ugye?

- Igen… Olyan, mint egy…

- Szirén – fejezem be helyette a gondolatot. – Bill, válaszolj! Szereted?

- Nem tudom – mondja halkan.

- Bill, nézz rám! Szereted?

- Ez nem lehet szerelem! – Már megint kiabál. – Én téged szeretlek!

- Nem Bill, te már nem szeretsz… És ez így van jól!

- De igen! – vitatkozik velem, de egyre erőtlenebbül.

Feladom, nem jutunk egyről a kettőre.

- Menj fel, beszélj vele… A szobámban van.

És Bill elindul felfelé a lépcsőn.