Hallgatózni nagyon nem szép dolog. De vannak olyan helyzetek, amikor elkerülhetetlen. Na jó, nem lenne muszáj, de… Mindegy, én hallgatóztam. Csak addig vártam, amíg Bill felért az emeletre, és becsukta maga mögött annak a szobának az ajtaját, ahol Kornélia tartózkodott éppen. Ekkor fogtam magam, felosontam a lépcsőn, és elhelyezkedtem az ajtónál, lehetőleg minél közelebb a kulcslyukhoz.

- Kornélia… - hallom Bill suttogását.

- Igen? – hallom Kornélia hangján, hogy váratlanul érte a „támadás”. Gondolom megint az ablakpárkányon ülve lógatta a lábát, és álmodozva meredt a semmibe. Úgy vettem észre ez a szokása. Őszintén szólva a szívbajt hozza rám, valahányszor meglátom így, de ő váltig állítja, hogy nem fog kiesni, ne aggódjak miatta.

- Beszélnünk kellene… - Bill bizonytalan. Ezt gondolatban Kornélia számlájára írom. Teljesen megbabonázza szegény fiút. Tudom, hogy nem tudatosan csinálja, de mégis… Még mindig van benne valami Palanhilionból… Ezek a gondolatok a tudatalattim mélyéről bukkannak elő, talán egy másik élet maradványai… Megrázom a fejem. Palanhilion… Hogy jutott ez eszembe?

- Beszélj – mondja szándékos közönyösséggel Kornélia.

- Az a lenti csók… - Bill dadog, és ezen vigyorognom kell. Mi történt a mindig magabiztos Bill Kaulitz-cal? Elvette az eszét egy tizenöt éves kislány…

- Ne is beszéljünk róla! – vág közbe Kornélia.

- De hát…

- Nem kell magyarázkodnod Bill! Tudom, hogy neked nem jelentett semmit!

- De…

- Ne aggódj, nekem sem! Szóval hagyjuk… - De kihallom a hangjából a megbántottságot.

- Kornélia, én…

- Mondom, hagyjuk!

- Kornélia, végighallgatnál? – kiabál Bill most már teljes hangerővel.

- Aha – mondja Kornélia megszeppenve.

- Kösz – morog Bill. Nagy levegőt vesz a folytatáshoz, én meg kis híján szívrohamot kapok, amikor megérinti valaki a vállamat.

- Te meg mi a fenét csinálsz itt? – kérdi Tom, mert persze, hogy ő hozta rám a szívbajt.

- Hallgatózok – válaszolom, mintha ez olyan természetes volna.

- Azt látom, de mégis miért? – néz rám érdeklődve életem párja. Én meg eközben gondolatban elátkozom, mert pont a lényegről maradok le.

- Tom, csendben maradnál? – szólok rá ingerülten.

- Most, hogy így kérded… NEM!

- Mégis miért nem? – nézek rá vészjóslón, de ő nem ijed meg. Megfogja a karomat, és húzni kezd lefelé a lépcsőn.

- Nem szép dolog hallgatózni! – sziszegi a fülembe, miközben még mindig erősen szorítja a karomat, és rángat lefelé a nappaliba. Veszett módon kapálózni kezdek, de ő az erősebb, és szemmel láthatóan jól szórakozik a vergődésemen. Egy határozott mozdulattal lelök a kanapéra.

- Most miért? – kérdem szemrehányóan.

- Mert semmi közöd hozzá! Hagyd őket, hadd rendezzék el nyugodtan a dolgaikat!

- De én nem akartam beleszólni, csak…

- Nem? Akkor miért zengett a ház attól, ahogyan Billel kiabáltál az előbb? Miért kérted számon?

- Azért, mert ismerem Billt, és nem akarom, hogy megbántsa Kornéliát is!

- Is? Szóval erről van szó, neked még mindig fáj….

- Egyáltalán nem erről van szó! De nem is értem, hogy miért magyarázkodok neked! Az agyamra mész, Tom Kaulitz!

Duzzogva fordítok hátat neki, és vágyakozva sandítok felfelé a lépcső irányába. Szeretném tudni, mi folyik odafent. De hiába, már csak abban bízhatok, hogy majd Kornélia elmeséli…