- Sziasztok! – lépett be Isabelle a szobába. Felmérte a köztünk uralkodó fagyos hangulatot, és elmosolyodott. Tudta ő nagyon jól, hogy köztünk ezek a haragszomrádok nem tartanak sokáig. – Mi folyik itt?

- Szia! – pattantam fel a kanapéról, hogy megöleljem, de közben nem mulasztottam el egy undok pillantást vetni Tomra, aki erre kinyújtotta a nyelvét.

- A drága testvérkédnek megpróbáltam a fejébe verni, hogy nem szép dolog hallgatózni, de ő ezen besértődött – magyarázta Tom.

- Nem hallgatóztam, csak… - itt elakadtam egy pillanatra. – Információkat gyűjtöttem! – böktem ki végül.

- Ezt nevezik hallgatózásnak! – mondta Tom, de kb. úgy, mintha egy ötévesnek próbálná a fejébe verni.

- Hé, álljatok le! – szólt közbe nevetve Isa. – Egy szót se értek! Valaki elmagyarázná, hogy mi van?

- Kornélia és Bill fent beszélgetnek a szobában, és Petra ki akarta őket hallgatni, én meg nem engedtem. Ennyi.

- Kornélia? – nézett rám értetlenül Isa.

- Egy lány, akivel tegnap találkoztam. Nem volt hova mennie, és idehoztam.

- És mi dolga Billel? – érdeklődött a testvérem, és mintha egy szemernyi féltékenységet hallottam volna a hangjában.

- Hát… - Elbizonytalanodtam. Hiszen Isabelle és Bill…

- Ne aggódj! – mosolyodott el, mert megérezte, hogy miért habozok. – Úgyis el akartam mondani valamit… Találkoztam egy sráccal.

- És? – néztem rá várakozón. Ő Tomra nézett, és megértettem, hogy nem akar előtte beszámolni róla. – Tommal ne is foglalkozz… - mondtam provokálón. Tom erre egy dühös pillantás után felpattant, és kitrappolt a szobából. – Na, most már mondhatod – vigyorogtam.

- Szóval úgy volt, hogy tegnap Sabrinánál aludtam, és amikor ma reggel lementem a boltba, egy srác véletlenül nekemjött, és bocsánatkérésként meghívott egy kávéra, és jaj, olyan édes! – áradozott Isabelle.

- És, találkoztok még?

- Igen, este moziba megyünk – vallotta be pirulva.

- Mesélj még róla!

- Nagyon édes, gyönyörű kék szeme van, sötét haja… Énekel egy bandában.

- Szóval híres?

- Nem, még nem ismeri őket senki. De szerintem hamarosan befutnak.

- Csak nehogy konkurencia legyen a Tokio Hotelnek – mosolyogtam. – És hogy hívják?

- Franky.

Isabelle még többet is mesélt volna, de ekkor nagy kiabálás szakította félbe a beszélgetést. Testvérem kérdőn nézett rám, én pedig csak megvontam a vállam.

- Bill és Kornélia – csak ennyit fűztem hozzá.

- Ennyire utálják egymást?

- Dehogyis – nevettem el magam. – Az isten is egymásnak teremtette őket. Csak ők ezt még nem tudják…

- Nem vagy féltékeny?

- Talán furcsa, de nem. Kornélia maximálisan Billhez illik. Sokkal inkább, mint én valaha is.

- Zajlanak az események… - mosolygott.

- Na igen, egy napja nem láttalak, erre te bepasizol…

- Te meg barátnőt találsz Billnek…

Egymásra mosolyogtunk. Végre ismét megtaláltuk egymást. Aztán felkaptuk a fejünket, mert hallottuk, hogy valaki leviharzik a lépcsőn.

- Ne hülyíts Bill! – kiabált Kornélia. – Csak játszol velem!

- De Kornélia! – rohant utána Bill. Pont a nappali bejáratánál álltak le veszekedni. Kitört belőlünk a nevetés, erre mindketten elhallgattak.

- Szia Isabelle! – köszönt Bill.

- Szia, Kornélia vagyok – jött közelebb Kornélia kicsit lenyugodva, de még mindig a veszekedéstől kipirult arccal.