- Azt nem is mondtad, hogy ikrek vagytok! – nézett rám Kornélia szemrehányóan.

- Bocs, kiment a fejemből… Mármint az, hogy megemlítsem. De most már tudod.

- Mindegy, úgyse vagytok olyan egyformák…

- Nem egyformák? – döbbent meg Bill. – Nincs szemed? Totál ugyanúgy néznek ki!

- Igazából Tomon kívül te vagy az egyetlen, aki látja a különbségeket. Pedig tényleg sokban különbözünk – mosolygott Kornéliára Isabelle, figyelmen kívül Bill benyögését.

- Ebből is látszik, hogy ki az, aki igazán figyel ránk… - motyogtam magam elé.

- Ne haragudjatok, de nekem most mennem kell készülődni – mondta boldog mosollyal Isabelle, és láttam rajta, hogy tényleg fontos neki ez a randi.

- Oké, menj csak. De aztán be kell ám mutatnod valamikor ezt a Franky-t!

- Jaj ne – nyögött fel Isa, de közben vigyorgott, majd felvonult a szobájába, hogy felpróbáljon hozzávetőlegesen száz különböző cuccot, aztán rájöjjön, hogy nincs egy normális gönce sem, és a végén az én szekrényemből szolgálja ki magát. Még jó hogy egy a méretünk.

- És most – mondtam, ahogy hármasban maradtunk a nappaliban. – Kornélia, beszélnem kell veled! – Azzal magammal ráncigáltam a kertbe.

- Netán tudni akarod, hogy mit beszéltem Billel? – kérdezte huncut tekintettel.

- Csak ha el akarod mondani…

- Persze. Meg akart győzni róla, hogy komolyan tetszem neki…

- Aha, értem. És?

- És én nem hiszem el neki – vágta rá.

- Mert?

- Mert képtelenség, hogy Bill Kaulitz és én…

- Te tiszta hülye vagy! Billnek tényleg tetszel! Én jól ismerem, és… - Itt elbizonytalanodtam, és egy pillanatra valami furcsa fájdalmat éreztem a szívem táján. Hiszen szeretem Billt, és most készülök összehozni valaki mással!? Vagy csak szerettem? Mi a fene volt ez az érzés, ez a pillanatnyi hangulat? Megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle az ehhez hasonló gondolatokat.

- Ne mondj semmit – sóhajtott Kornélia, aki valószínűleg leolvasta az arcomról az érzéseimet. – Hogyan is szerethetne belém, amikor itt vagy te… Nyilvánvaló, hogy téged szeret!

- Hülyeség! – vágtam rá. – Bill engem már nem érdekel! – Kit akartam ezzel meggyőzni?              Kornéliát, vagy inkább csak saját magamat? De aztán a pillanatnyi bizonytalanság a semmibe veszett, mert megláttam az egyik emeleti ablakban Tomot, aki szomorú tekintettel bámult kifelé. Most már teljes biztonsággal jelenthettem ki: - Tomot szeretem! És ne haragudj, most beszélnem kell vele.

- Menj csak! – mosolygott Kornélia. A házban összefutottam Billel, és odaszóltam neki:

- Kint van a kertben, próbálj meg megint beszélni vele!

- Köszi! – mondta, és szinte futva igyekezett a kertbe. Én meg felmentem a lépcsőn, és benyitottam a szobánkba, ahol Tom most az ágyon feküdt. Egy pillanatig csak néztük egymást.

- Ne haragudj! – mondtuk ki egyszerre.