Az apám, miután meglátogatott minket a pincében, elhagyta a házat, bár erről mi akkor nem tudhattunk. Beült a fekete, sötétített üvegű terepjárójába (igazi maffiózós kocsi, nem? xD), és az egyik belvárosi kávézóba ment, ahol egy ideges férfi már várta az egyik félreeső asztalnál.

- Jost! – szólította meg az apám. – Hát megkaptad az üzenetet…

- Amint látod, itt vagyok… De ne vesztegessük az időt tovább! Mit akarsz?

- Csak elmondani, hogy van nálam valami, ami hozzád tartozik.

- Ne szórakozz velem, von Roth! Van most más bajom is a kicsinyes fenyegetőzéseid mellett.

- Csak nem gondok adódtak a kis bandád háza táján?

- Honnan veszed? – sápadt le Jost.

- Várj, kitalálom mi a baj: elvesztek a báránykák…

- Te szemét! – ugrott fel David. – Nálad vannak, igaz?

- Ülj vissza! – sziszegte apám. Jost kelletlenül engedelmeskedett.

- Mit akarsz? – tette fel újra a kérdést. – Váltságdíjat?

- Ugyan, hova gondolsz! – nevetett fel apám. – Sokkal több pénzem van, mint ezeknek a vakarcsoknak.

- Akkor meg?

- Szimplán csak tönkre akarlak tenni – jelentette ki teljes nyugalommal. Jostnak torkán akadt az aktuális korty az italából.

- Mi… miért? – hebegte, miután abbahagyta a köhögést.

- Ne játszd a hülyét, tudod te azt nagyon jól… Vagy emlékeztesselek?

- Ne… Nem kell… De ne hidd, hogy megijedek tőled! – próbált kemény lenni.

- Pedig jobban tennéd – érkezett a gúnyos válasz.

- Nem fog sikerülni! Nem sikerülhet! – hajtogatta makacsul, de egyre kevesebb meggyőződéssel Jost.

- Hidd csak el… És most megyek. Csak figyelmeztetni akarlak, hogy mi vár rád.

- Várj! Mégis mit fogsz tenni?

- Hm… Na jó, elmondom. Első lépésben mindenki meg fogja tudni, hogy a kisfiúknak barátnőjük van…

- De hát…

- Mit gondolsz, hány ostoba kislány lesz öngyilkos ennek hallatán? És mit gondolsz, ez jót fog tenni a banda imidzsének? Kétlem…

- Nincs is barátnőjük!

- Már van… Na jó, a többit később. Ciao! – Azzal felállt, és otthagyta David Jostot, aki köpni-nyelni nem tudott a történtek után, és nem kis idejébe került, hogy egyáltalán feldolgozza a hallottakat…

Ezalatt mi a pincében rendkívül jól szórakoztunk. Aprilchen és Bill az egyik sarokban falták egymást, mi meg Tommal versenyt undorodtunk ennyi nyál láttán… xD Sajnos nem tartott sokáig eme idill, hamar megzavarta valami merőben váratlan esemény. Mire észbekaptam, már felfelé baktattam a lépcsőn, a nyomomban Tommal. Két perccel később pedig a bejárati ajtónál álltam, és ijedten bámultam Tomra, megzavarodva az imént történtektől. Fogalmam sincs mire volt jó ez az egész… Mért akar kiengedni hirtelen?  A kezemre pillantottam, a vékony damilkötésre a csuklómon. Miért jó apámnak, hogy összekötözött Tommal? Ráadásul mit ért el vele? Hisz nem is látszik! Ha egy lépés távolságra kerül az ember, már fel se tűnik neki... Talán épp ezt akarta? Elterjeszteni, hogy önszántunkból fogjuk egymás kezét? Akkor az apám se a régi… De azt el kell ismernem, hogy a csomót jól megkötötte. mert ez a milliméter vékony damil olyan erősen tart minket össze, mint ha legalábbis hajókötél lenne rajtunk végigtekerve...  Gondolatmenetemből az zökkentett ki, hogy Martin egy jól irányzott lökéssel kitessékelt a házból.