- És most? – néztem tanácstalanul Tomra, mikor már kint álltunk a ház előtt, és az ajtó hangosan becsapódott mögöttünk.

- Fogalmam sincs… - vallotta be.  – Mindenesetre még mindig nem szabadulhatunk egymástól…

- Pedig más vágyam sincs – jelentettem ki.

- Hidd el, nekem sem öröm! – vágott vissza dühösen. Csak méregettük egymást villámló tekintettel, amikor az ég fenyegetően dörögni kezdett.

- Mindenesetre induljunk valamerre – mondta, és elkezdett maga után rángatni. Én meg ugyebár nem tehettem mást, követnem kellett.

- Mégis hova akarsz menni?- kérdeztem mögötte loholva. Az eső kövér cseppekben elkezdett esni.

- Tudok egy kis szállodát nem messze, ahol alhatunk!

- Nem – torpantam meg. Az eső egyre jobban rákezdte.

- Most meg mi a bajod? – nézett rám értetlenül.

- Nem megyek szobára veled! – mondtam hisztisen.

- Muszáj jönnöd! – mutatott nyugodtan a csuklónkat összekötő damilra.

- Nem megyek! – makacsoltam meg magam.

- De jössz és kész! – már ő is kiabált. Ott álltunk az esőben, már mindketten csuromvizesek voltunk, és csak kiabáltunk egymással.

- Nem!

- Nem nyitok vitát! – jelentette aztán ki, és egyszerűen megfogta a csuklómat, és maga után rángatott. Én igyekeztem ellenállni, egészen addig, amíg Tom meg nem unta a hisztimet, és megállt. Lassan fordult meg, és olyan fenyegető pillantást vetett rám, hogy attól egy pillanatra elnémultam, és leálltam a toporzékolással is.

- Most pedig lenyugszol, és jössz szépen velem, vagy nagyon megbánod! – jelentette ki hűvösen, de volt a hangjában valami, amitől csak bólintottam, és csodák csodájára engedelmeskedtem neki. Az út hátralevő részében meg se szólaltam. Lassan odaértünk a kis hotelhez, amiről Tom beszélt. Bejelentkezett, és minden teketória nélkül maga után húzott az emeletre.  Még mindig nem szóltam, csak lesújtó pillantásokat vetettem rá, amiket ő persze fel se vett. Egyre jobban fáztam a csuromvizes ruháimban, de a világért se vetettem volna le őket.

- Hapci! – ez volt az első hang, amit kiadtam, amióta beléptünk a szobába.

- Vesd le a vizes cuccaidat! – mondta Tom mintegy mellékesen, és vetett rám egy afféle „énmegmondtamhogyezlesz” – pillantást.

- Dehogy veszem! És amúgy se tudnám… - emeltem fel a csuklómat, jelezvén a minket összekötő damilt.

- Ez nem gond… - Tom a fiókhoz lépett, kivett egy ollót, és elvágta a damilt.

- De hát az apám nem véletlen kötözött össze minket! – rémüldöztem. Mit fog ehhez szólni?

- Nyugi, szerintem egyszerűen csak jelzésképpen csinálta, hogy egymás mellett kell maradnunk! Majd fogjuk egymás kezét…

- Én a te kezedet meg nem fogom! – csattantam fel.

- Hát idefigyelj kislány! Meg fogod fogni a kezemet, mert a testvérem még mindig az apádnál van, és ha valami baja esik a te hülyeséged miatt, akkor azt nagyon megbánod! És gondolj a barátnődre is! Egymás mellett kell maradnunk, és úgy csinálni, mintha együtt lennénk! És most vetkőzz, és zuhanyozz le! – utasított.

- Fordulj el! – mondtam idegesen.

- Rendben – sóhajtotta. – De ne aggódj, nem érdekelsz sem ruhában, sem meztelenül…

Gyorsan ledobáltam a vizes cuccaimat, és kiterítettem őket száradni. Eközben Tom az ablakon nézegetett kifelé.  Egy szál bugyiban és melltartóban szaladtam a fürdőszobába, és gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót. Kulcs, illetve retesz nem volt, de reménykedtem benne, hogy Tom úriember lesz, és nem jön utánam. Én a kis naiv… Már vagy tíz perce élveztem behunyt szemmel a melegvíz simogatását a bőrömön, amikor valaki megérintette a derekamat.