Tom jó sokáig volt a fürdőben, én meg ahogyan feküdtem az ágyon becsukott szemmel, lassan elnyomott az álom.

- Na, akkor most… - nyitotta ki az ajtót Tom, de ahogyan meglátott az ágyon feküdni, elhallgatott. Lassan odasétált az ágyhoz, és leült mellém. Még mindig csak egy szál törülközőbe csavarva feküdtem, és a törölköző kicsit félrecsúszott. Tom nézett egy darabig, aztán egy nagy sóhaj kíséretében betakargatott, és megsimogatta az arcomat. – Szeretlek – suttogta maga elé azt, amit a világért sem mondott volna ki, ha én is hallhatnám. Ő is lefeküdt mellém, és bevackolódott az ágy másik felére, tőlem tisztes távolságban, hogy ellenálljon a kísértésnek. Így aludtunk egymás mellett egy darabig.

- Ne! – sikítottam. Dobálni kezdtem magamat az ágyon. – Ne, ne, neeeeeeee!

- Engel! – rázogatott Tom. – Ébredj!

- Hol vagyok? – zokogtam, és hozzábújtam. Az álom még mindig elevenen élt a fejemben, és nagyon is valóságosnak tűnt. – Ugye nincsenek itt? – néztem körül a szobában, és védelmet keresve simultam a karjaiba.

- Kik? – nézett rám kérdőn Tom.

- A démonok – szipogtam. Tom meg sem lepődött, hanem csak simogatni kezdte az arcomat, és halk, megnyugtató hangon beszélt hozzám.

- Ne aggódj, nincsenek itt. Már elmentek. Nem eshet bajod.

- Megvédesz? – kérdeztem remegő hangon, még közelebb bújva hozzá. Tényleg biztonságban éreztem magamat a karjai között.

- Igen, itt vagyok veled…

- Köszönöm – súgtam neki, mire ő egy kicsit elmosolyodott. – Eddig mindig egyedül kellett harcolnom velük…

- Már máskor is álmodtál ilyet? – nézett rám elképedve Tom.

- Ez nem is igazán álom… Tudod, ez valahogyan valóságos – magyaráztam. – Nem őrültem meg – tettem hozzá erőtlenül, és még mindig kapaszkodtam belé.

- Nem gondoltam, hogy őrült vagy – mondta szárazon.

- Akkor jó – sóhajtottam, aztán egy kis ideig csak feküdtem a karjai között, ő pedig szorosan ölelt.

- Te még mindig reszketsz! – jegyezte meg, és ijedten nézett rám.

- Ne törődj vele – suttogtam. – Csak egy kicsit fázom.

- Lázas vagy! – állapította meg, miután végigsimított a homlokomon.

- Meglehet – vontam meg a vállam.

- Kellene neked valami gyógyszer – nézett körül a szobában.

- Itt úgy sincs – mondtam közömbösen, de ő felkelt az ágyból, és módszeresen elkezdte végigkutatni az összes fiókot, hogy aztán csalódottan üljön vissza az ágy szélére. – Megmondtam…

- Elmegyek, keresek egy gyógyszertárat – állt fel, és a még mindig csuromvizes ruhái után nyúlt.

- Tom – néztem rá komolyan. – Ha most felveszed azokat a ruhákat, és kimész az esőbe, akkor holnap te is beteg leszel.

- De…

- Ne vitatkozz! – szóltam rá. Megpróbáltam felülni, de nem ment. A lázam rohamosan nőtt, és én egyre gyengébb lettem.

- De hiszen rosszul vagy! – csattant fel. – Nem tudom tehetetlenül nézni, hogy szenvedsz!

- Tom, ez csak egy kis láz! Túlélem…

- De valamit akkor is csinálnunk kell… Megvan! Várj egy kicsit – mondta, és kiviharzott a fürdőbe. Hallottam, hogy megnyitja a vizet. Már tudtam, hogy mit akar.

- Tom, nem akarok hűtőfürdőt! – nyöszörögtem.

- Ne hisztizz kicsim! – mondta gyengéd hangon, és nekem hirtelenjében fel sem tűnt a megszólítás. Finoman felemelt az ágyról, és úgy vitt a fürdőbe. Leszedte rólam a törölközőt, és beültetett a kádba. Furcsa mód nem éreztem magamat kényelmetlenül, hogy meztelen vagyok, talán azért, mert olyan gyenge voltam, talán azért, mert Tom nem éreztette velem, hogy most nőként néz rám. Először még nem is volt olyan rossz a víz, de Tom, aki a kád mellett térdelt, lassan, de biztosan engedte hozzá a hideget, én meg egyre jobban vacogtam, és könyörögve néztem rá.

- Még egy kicsit bírd ki – csitított. – Hidd el, utána jobb lesz…

- De most rossz… - hüppögtem gyerekesen.

- Tudom kicsim, tudom…

- Elég lesz már! – hisztiztem.

- Oké, szerintem is – adta meg magát, és segített kiszállni, pontosabban kiemelt a kádból. Bebugyolált egy száraz törölközőbe, és a szobába vitt. Gyengéden végigtörölte a testemet, aztán jól betakargatott, de a takaró alatt még mindig meztelen voltam.

- Fázol még? – kérdezte, mire én bólogattam. – Hozok még egy takarót.

- Ne! – állítottam meg, és ő kérdőn nézett le rám. – Feküdj inkább mellém – kértem, miközben nagy szemekkel néztem rá. Egy pillanatig habozott, aztán bebújt ő is a takaró alá, és szorosan átölelt.