Olyan szorosan bújtam hozzá, ahogyan csak tudtam, ő pedig csak ölelt magához. Ahogyan a keze a hátamhoz ért, felszisszentem.

- Mi a baj? – nézett rám ijedten.

- Csak hideg a kezed – vacogtam.

- Ne haragudj – mondta, és próbált úgy ölelni, hogy a keze ne érjen hozzám. Még mindig nagyon fáztam. Úgy tűnt, a hűtőfürdő nem használt semmit, sőt, mintha csak rosszabbul lettem volna tőle. Tom is érezhette, hogy reszketek, és aggódva húzott még közelebb magához. Már a torkom is fájt, és egyre gyengébbnek éreztem magamat, bár az is lehet, hogy az inkább Tom közelségétől volt. Lehunytam a szememet, és éreztem, hogy a szemhéjam alól könnycseppek kezdenek szivárogni, és nem is próbáltam tenni semmit, hogy eltüntessem őket. Egyszerűen túl beteg voltam már hozzá, hogy érdekeljen. Aztán gyengéd érintést éreztem az arcomon. Nem nyitottam ki a szememet, csak élveztem Tom finom ujjainak érintését. Először csak gyengéden letörölte a könnyeimet, aztán ahogyan újabbak és újabbak bukkantak elő, odahajolt, és lecsókolta azokat. Most egy másfajta remegés kerített a hatalmába. A szememet továbbra sem nyitottam ki, és mintha lassan süllyedtem volna valamiféle öntudatlan kábulatba. Aztán minden sötét lett.

Lassan jöttem visszafelé a homályból. Tompán érzékeltem csak egy hangot, ami a nevemet ismételgette makacs állhatatossággal, és valami mégis feléje húzott. Mentem visszafelé, mintha csak alagútban haladnék a fény felé. Egyre magabiztosabban haladtam, szinte már futottam, de hirtelen az út széli sötétségből egy alak ugrott elő, és meg akarta ragadni a karomat. Sikítani akartam, de nem ment, ezért rohanni kezdtem, de az árny még mindig a nyomomban volt. Fogyni kezdett az erőm, de ekkor valami váratlan fényhullám vágott keresztül az égen, és a démon nyüszítve menekült vissza a feketeségbe. A fénysugár felkapott, repülni kezdtünk, aztán lepottyantott, és én puhán értem földet álom és ébrenlét, öntudat és kábulat határán. Valami egyre határozottabban rángatott az ébrenlét felé, és én tudtam, vissza kell térnem. Amint ez a döntés megfogalmazódott bennem, máris képes voltam kinyitni a szememet, de csak azért, hogy egyből vissza is csukjam. Tom arcát láttam a sajátom előtt, az ajkait éreztem az ajkamon. Finom, puha puszikat kaptam, és önkéntelenül nyitottam csókra a számat. Meglepődött egy pillanatra, aztán csókolni kezdett, lágyan, mégis szenvedélyesen, úgy hogy beleborzongtam. Most nem tiltakoztam, egyszerűen átadtam magamat annak a számomra furcsa érzésnek, hogy nem kell gondolkoznom, egyszerűen a szívemre hallgathatok. S bár tudtam, hogy később meg fogom bánni, és súlyos árat fogok fizetni ezért, most egyszerűen csak elengedtem magamat, és éltem a pillanatnak.