Sűrű pelyhekben esik a hó. A város fényei elkápráztatnak, s én mintha repülnék valahol a ragyogóan kivilágított utcák felett. A mellettem álló Tomhoz fordulok, és megszorítom a kezét. Tényleg nem álmodok, ő van mellettem. Mosolyog rám, szerelmes mosollyal, ami azt ígéri, hogy örökké fog tartani ez a boldogság. Visszamosolygok, de a szememből kigördül egy könnycsepp.  Egyetlen egy. Az elveszett álmokért szól, eltűnt reményekért, elmúlt szerelmekért. Igen, talán főleg Billért szól. Tom végigsimít az arcomon, elmaszatolva a fájdalom halvány jelenlétét is. Megrázom a fejem, és hirtelen eltűnik a múlt. Még mindig forog velem a világ, de Tom a karjaiba zár, és mint mindig, most is biztonságban érzem magamat vele. Határozottan megfogja a kezemet, és húzni kezd maga után, fel a lépcsőn, a magdeburgi városháza méltóságteljes épületébe.  Hirtelen megtorpan, mintha elfelejtett volna valamit. Int, hogy várjak egy percet, miközben ő fesztelenül odasétál egy idősebb párhoz, beszél velük pár szót, ők pedig mosolyogva bólintanak. Odajönnek, bemutatkoznak, és én kábán fogok velük kezet. Kinyílik egy ajtó, bemegyünk rajta, és amikor pár perc múlva kijövünk, már örökre egymáshoz tartozunk. Semmi ünnepélyesség nincs a szertartásban, azt csak a lelkemben érzem. Tomra nézek, és tudom, hogy ő is érzi. A csókjában minden benne van. Az idős házaspár, akik a tanúink voltak, mosolyogva gratulálnak, talán egy kicsit ők is meghatódtak. Talán saját fiatalságukra emlékeznek, és én most már szívből tudom viszonozni a mosolyukat. Az épületből kilépve Tom taxit akar fogni.

- Inkább sétáljunk – kérem, és ő beleegyezően bólint. Egymás kezét fogva rójuk az utcákat, és most senki nem állítja meg Tomot autogrammért. Egy ideig csak céltalanul bolyongunk a hóesésben, élvezve a kivilágított utcák hangulatát. A karácsony hangulata szinte kézzelfogható. Az utcák tele vannak emberekkel. Kis bódékban forralt bort árulnak, az illata összekeveredik a fenyők gyantás illatával. Nem érzem most a hideget, a boldogság belülről melegíti a lelkemet. Aztán odaérünk egy étteremhez, és Tom maga után húz. Elő van készítve egy kis asztal a terem egyik sarkában. Nem is érzem szinte, hogy mit eszem, nem is számít. Pezsgőt hoznak, Tom koccintásra emeli a poharát.

- Szeretlek! – suttogja. Összecsendül a két pohár.

- Szeretlek! – súgom vissza. Hirtelen kitisztul a kép, s én hitetlenkedő bizonyossággal élem át újra és újra a történteket. Szemügyre veszem az ujjamon csillogó egyszerű kis fehérarany gyűrűt. Felrémlik bennem egy pillanatra a gyűrű jelentése. Kör, a végtelenség szimbóluma. Csak a dátum van belevésve, és egyetlen szó: Örökké. Igen, már tényleg örökké összetartozunk. Most pici fehér tortát hoznak, egy esküvői torta kicsinyített mását. Tom tényleg tökéletesen elrendezett mindent, és én csak még jobban szeretem emiatt. Egy pillanatra eszembe jut az általam régóta eltervezett hatalmas esküvő képe, de rá kell jönnöm, hogy ez így tökéletes. Tom mintha olvasna a gondolataimban, megszólal:

- Rendezhetünk egy nagy bulit majd, ahová meghívunk mindenkit, ha akarod.

- Jó ez így – mosolygok rá. – Mikor mondjuk el a többieknek?

- Szerintem karácsonykor lenne a legjobb…

- Rendben. És most menjünk haza…

- Hová sietsz? – kérdi huncut mosollyal.

- Hát, ma van a nászéjszakánk…