Ragyogó napfényre ébredtem. Kinyitottam a szememet és elmosolyodtam, mintha a fénysugár a padlón egyenesen az én kedvemért pihenne ott. „Talán így is van…” – vontam meg gondolatban a vállamat, aztán újra visszacsuktam a szememet, miközben halványan eljutott a tudatomig, hogy valaki fullasztóan szoros ölelésben részesít, de furcsamód ez nem igazán zavart. „Biztosan Tom…” – gondoltam, mintha teljesen természetes lenne, hogy úgy ébredek reggelente, hogy Tom Kaulitz szorítja ki belőlem a szuszt. A betegségem mintha varázsütésre tűnt volna el.  „Az a sok gyógypuszi…” – gondoltam magától értetődően. Végigpörgettem az éjszaka eseményeit, és magamban még szélesebben elmosolyodtam. Tulajdonképpen nem történt semmi, egyszerűen csak hagytam, hogy Tom kifulladásig csókoljon, és finoman simogasson. Annyira jó volt! Egy kis időre még arról is megfeledkeztem, hogy lázas vagyok, fáj mindenem, és hogy az apám megint készül valamire. „De a legjobb az egészben az, hogy Tom sem akart tovább menni, beérte ennyivel. Pedig ha tudná…” – itt megszakítottam a gondolatmenetet, mert belepirultam a gondolatba, hogy titokban igenis szerettem volna, ha továbbmegyünk… Annyira felháborított, hogy ezt beismertem magamnak, hogy hirtelen az is zavarni kezdett, hogy nem kapok levegőt.

- Tom! – nyöszörögtem.

- Hm? – motyogta.

- Eressz el, mert megfulladok!

- Bocsi hercegnő! – engedett el, és a másik oldalára fordult. Fellélegezhettem, de valahogy mégsem örültem igazából a megtalált szabadságnak. Hiányzott az érintése. Elhatároztam, hogy gonosz módon nem hagyom aludni, ha már egyszer én sem tudok aludni azoktól a gondolatoktól, amiket ébresztett bennem.

- Tom!

- Mi van? – kérdezte nyűgösen.

- Ne aludj…

- Miért ne?

- Mert én se tudok…

- Köszi, igazán kedves vagy… De én tudnék, szóval hagyjál lécci!

Gondoltam, ideje taktikát váltani.

- Tom… - kezdtem behízelgő hangon.

- Mondjad…

- Le akarok veled feküdni! – mondtam nyugodtan, aztán kitört belőlem a nevetés, amikor láttam, hogy kipattan a szeme és felül az ágyban.

- Hogy mondtad? – nézett rám hitetlenkedve.

- Én nem mondtam semmit… - mondtam ártatlan arccal.

- Engel von Roth, tudom, hogy mit hallottam! – nézett rám szigorú arccal, de a szemében nevetés bujkált. Egyre közeledett felém, végül hátradöntött az ágyon, és már rajtam feküdt.

- Hülyegyerek, azt csak azért mondtam, hogy felébredj! – védekeztem nevetve.

- Megnyertem a fogadást… - mondta elégedetten. – Megmondtam, hogy te fogod kérni…

- De nem gondoltam komolyan – nyüszítettem. – És amúgy sem nyertél, mert nem feküdtem le veled… még! – szaladt ki a számon az utolsó árulkodó szócska.

- Igen, ez a kulcsszó – vigyorgott Tom. – De te kérted, és egy úriember teljesíti a hölgyek óhajait…