- Mami, éhes vagyok! – szakítja félbe ismét Tamy a gondolatmenetemet.

- Mit akarsz enni? – kiabálok vissza neki.

- Tejberizst!

- Már megint? – nyögök fel halkan, de neki csak ennyit kiabálok. – Oké, csinálom!

Ezzel beindul az esti teendők sorozata, és nekem csak azután jut időm ismét az álmodozásra, miután lányom már fürdött, vacsizott és békésen szuszog az ágyában az esti mese után. Ekkor én is lezuhanyozom, és bevágódok az ágyamba. Mielőtt elnyomna az álom, a szomszéd szobában alvó emberkén jár az eszem. Annyira hasonlít az apjára! Minden rezzenése folyton rá emlékeztet… Ennyi maradt meg nekem Belőle. De vajon Ő emlékszik arra a varázslatos éjszakára? Hogyan is emlékezhetne? Hiszen neki csak egy voltam a sok közül. Bár… egy-egy pillanatra azt éreztem, mintha… De nem, ez csak gyerekes képzelődés. Az utolsó éber gondolatom, mint mindig… Tom…

Olyan szép volt… Annyira tökéletes… Talán túlságosan is.

Másnap Tamy sírva jön haza az iskolából, aggodalmas kérdéseimre nem válaszol, csak bevágja maga mögött a szobája ajtaját. Csak később bújik hozzám, és hüppögve súgja a fülembe:

- A többiek csúfoltak a suliban, mert nekem nincs apukám… - Elcsuklik a hangja. A könnyes szempár szemrehányóan néz rám, és nekem elszorul a szívem. Hát eljött az igazság pillanata.

- Kicsim, ne butáskodj. Persze, hogy van neked is apukád.

- De miért nem lakik velünk? Miért nem láttam soha? – kérdezi a gyerekek lefegyverző őszinteségével. Felsóhajtok, aztán lassan felállok, és Tamy figyelő tekintetétől követve a szekrényemhez lépek, amit mindig kulcsra zárva tartok. Nagy kartondoboz kerül elő, amely évek óta ott pihen már.

A csodás éjszakát fájdalmas hajnal követte. Kedves volt, óh, nagyon is az volt… Nem haragudhattam rá, hiszen elejétől tudtam, mire megy ki a játék. Édes csókkal búcsúzott, és én a boldogságtól kábultan mentem haza. Álmatlan éjszakákon az édes titkommal vigasztalódtam. Első perctől tudtam, hogy új életet hordozok magamban, egy darabot Belőle, és belőlem… Tudtam, hogy nehéz lesz, hogy egyedül leszek, hogy megvetnek majd érte… De semmi nem számított.

- Kicsim, ő a papád – veszem elő az egyik Tomot ábrázoló kedvenc képemet. Újságcikkek százai sorakoznak a dobozban. Tamy mohón kezdi el átlapozni őket, közben én a hifihez sétálok, és felteszem az egyik CD-t. Rette mich… Gitárszóló.

- Ez a papám? – kérdezi a lányom komolyan. Csak bólintani tudok, elsodornak újra az emlékek. – Szóval zenész volt…

Nem tetszik, hogy múlt időben beszél róla.

- Igen kicsim, ő csodálatos gitáros. És nézd… Ő a testvére.

- Csinos lány – jegyzi meg különösebb érdeklődés nélkül. Ezen nevetnem kell.

- Tamy, kisszívem, ő fiú.

Vállat von. Láthatólag nem érdekli Bill, teljes erőbedobással Tomra figyel. Áhítattal nézi, olvassa a cikkeket, és hallgatja a zenét. Hosszú ideig egyikünk sem szól.

- És miért nincs velünk? Nem szeret minket? – kérdezi váratlanul, kemény hangon. Hogyan lehet elmagyarázni ezt egy tíz évesnek?

- Kicsim, szerintem ő nem szeretne velünk lenni – mondom végül az igazságot. Persze nem hagyja ennyiben.

- Miért nem? – kérdezi makacsul.

- Mert ő… tudod, neki sok dolga van.

- Tudja egyáltalán, hogy létezem? – szegezi nekem a kérdést. – Ha tudná, biztosan itt lenne…

- Nem hinném, drágám… De mi jól megvagyunk így ketten, nem? – Megpróbálkozok egy halovány mosollyal.

- Találkozni akarok vele – jelenti ki, miközben keményen állja a tekintetemet. Tudom, hogy itt nincs helye alkunak, tulajdonképpen számítottam is rá, hogy egyszer ez bekövetkezik. Egyszer kiderül az igazság…

- Rendben – sóhajtok.

- Mikor megyünk?

- Foglalok repülőjegyet, és amint lehet, megyünk…

Nem halasztgathatom, pedig szívesen megtenném.

- Oké – mondja elégedetten, majd a dobozt felmarkolva a szobájába vonul, és magamra hagy a gondolataimmal. Hátradőlök a kanapén és felsóhajtok…