Karácsony reggelén hóesésre ébredtünk. Egész nap hatalmas hófehér pelyhek hullottak az égből, és betakartak mindent. A fiúkról semmit nem tudtunk. A nap telt, és mi igyekeztünk lefoglalni magunkat az ünnepi előkészületekkel, hogy ne is kelljen gondolnunk arra az egyre biztosabbá váló kilátásra, hogy nélkülük kell töltenünk az ünnepet. Délután négyre aztán mindennel készen voltunk, és szomorúan ücsörögtünk a nappaliban a feldíszített fát bámulva, miközben a százszor látott ünnepi filmek mentek a tévében. Enni sem volt kedvünk, pedig egy hadseregnek is elég kaját készítettünk. Az ajándékok a fa alá készítve vártak kibontásra, de hozzájuk se nyúltunk.

- Megyek, lefekszem – mondta végül Sabrina.

- Én is – tápászkodott fel Dorina is.

- Én meg felhívom Frankyt – állt fel Isabelle.

- Én itt maradok veled – nézett rám Kornélia. Nem tudom honnan tudhatta, hogy én maradok, de tényleg nem akartam még lefeküdni.

- Köszi – mosolyogtam rá.

- Te is érzed, ugye? – kérdezte rövid hallgatás után.

- Mit? – néztem rá értetlenül. Tényleg nem tudtam, mire gondolhat.

- Hogy jönniük kell – válaszolta teljes természetességgel.

- Ja, igen – vontam meg a vállam. Ehhez kétség sem férhet. Tom megígérte, hogy hazajön, és jönni is fog.

- Tudom, hogy mi lesz a lányod neve – nézett rám tiszta tekintettel. – Tomnak is megmondhatod.

- Honnan tudod, hogy lányom lesz? – kérdeztem kíváncsian. Én is tudtam, csak érdekelt, hogy ő honnan veszi.

- Tudom – vont vállat, és ennyiben maradtunk.

- És mi lesz a neve?

- Yvaine.

- Yvaine? – ismételtem elgondolkozva a szokatlan nevet. Tetszett a lágy hangzása. – Yvaine Kaulitz…

- Tökéletes – mosolygott Kornélia.

- Köszönöm – suttogtam halkan. Ez volt a legszebb ajándék. Megajándékozott a lányom nevével, és ez valahogy teljesen valóságossá tette a hasamban növekvő apróságot.

- Boldog Karácsonyt – mondta, és megölelt. – Ha nem tévedek, hamarosan a leendő apuka is itt lesz…

- Úgy legyen… - És valóban, nem telt bele tíz perc, zörgést hallottunk a bejárati ajtó felől. Felugrottunk, és szaladtunk az előszobába. A küszöbön nyakig hóval borítva álltak a srácok. Tom nyakába ugrottam, és úgy szorítottam magamhoz, mintha nem két napja, hanem két hónapja ment volna el. A szemem sarkából láttam, hogy Kornélia Bill nyakában csimpaszkodik.

- Megígértem, hogy jövök – súgta Tom a fülembe.

- Tudtam, hogy jönni fogsz – néztem rá csillogó szemekkel.

- Hát, mi nem voltunk biztosak benne… - nevetett Georg a háttérben.

- Mi történt?

- Jost nem akart elengedni – vont vállat Tom.

- Látnotok kellett volna, ahogyan Tom ultimátumot adott neki – vigyorgott Gustav.

- Azt mondta, hogy ha nem jöhetünk haza, akkor kilép… - folytatta Bill. Cinkosan egymásra mosolyogtak, de ebben a mosolyban nem volt igazi vidámság, és a szemükben is inkább csak aggodalmat láttam…