- Megtettem volna – vont vállat Tom.

- Nem lesz belőle baj? – kérdezte ijedten Kornélia.

- Ne aggódj kislány, túl sokat keresnek rajtunk ahhoz, hogy csak úgy hagyjanak elmenni bármelyikünket… - igyekezett őt megnyugtatni Bill, de látszott rajta, hogy ő sem teljesen nyugodt. Tudtam, hogy történnie kellett még valaminek, amit nem árulnak el, és rögtön elhatároztam, hogy kiszedem Tomból, amint kettesben leszünk.

- Nem akartok esetleg bejönni? Vagy itt állunk az ajtóban egész éjjel? – kérdeztem végül.

- Mentünk volna eddig is, csak a ti szerelmi nagyjelenetetek az utunkban zajlott – jegyezte meg Georg.

- Jól van, bocsi, hogy üdvözölni merészeltem a férjemet – nyújtottam ki a nyelvem. Furcsa volt. Életemben először mondtam ki, hogy a férjem. A többiek is meglepetten néztek egy pillanatig, de aztán nem szóltak, inkább bevonultunk a nappaliba. Boldogan nyújtózkodtak ki a kanapékon, és megcsodálták a fát és a feldíszített szobát. Csillogó szemmel lesték a fa alatt álló ajándékokat.

- Nelli, felmennél szólni a lányoknak? – kérdezte Bill.

- Persze.

Kornélia feltrappolt a lépcsőn, és nem túl finoman dörömbölni kezdett az ajtókon, mondván, hogy mindenki jöjjön le, mert megjött a Jézuska.

- Ennyi erővel akár innen is felkiabálhattunk volna – jegyezte meg Tom, aztán rámnézett. – Kicsim menj ki egy pillanatra, és majd csak a többiekkel együtt gyere be!

Megtettem, amit kért, mert tudtam, hogy az ajándékaikat akarják a fa alá tenni. A lépcső aljában vártam a csajokat. Mikor mindenki együtt volt, lassan bementünk a nappaliba. Sabrina és Dorina odaszaladtak Georghoz és Gustavhoz, és a nyakukba vetették magukat. Miután az össznépi üdvözlés megtörtént, végre sor kerülhetett az ajándékokra, és mi kiéhezett gyerekek módjára vetettük magunkat a csomagokra. A nappali megtelt csomagolópapírral, és mindenki el volt foglalva a szerzeményeivel. Ezek után aztán a konyhába vonultunk, és megettük az ünnepi vacsit, szinte egy morzsa sem maradt, a fiúk akkora lendülettel vetették rá magukat a finomságokra. Billt rávettük, hogy énekeljen valami karácsonyi dalt, amibe később Kornélia is bekapcsolódott, és Tom is lehozta az egyik akusztikus gitárját, így egész szép karácsonyi koncertet rögtönöztek nekünk. Hajnali kettő táján, amikor már mindenki ásítozott, Tom felállt, és a fülembe súgta, hogy menjünk fel a szobánkba.

- Menj előre, nekem még beszélnem kell Billel – mondtam, és odasétáltam Billhez, aki meglehetősen elveszetten ücsörgött az egyik sarokban, és maga elé bámult. Tudtam, hogy ajándékba kell adnom neki valamit, amit én már rég tudok, és amire ő nem fog nélkülem rájönni, mert elmerült az önsajnálatban.

- Bill, kijönnél egy percre? Mondani szeretnék valamit.

- Mondjad – nézett rám unottan, mikor már kint álltunk az előszobában.

- Bill… Utálom, hogy ilyen szomorúnak kell, hogy lássalak…

- Tudod, hogy miattad van! – vágott közbe.

- Bill, te már rég nem szeretsz engem igazán.

- De…

- Várj, ne szólj közbe! Te igazából élvezed, hogy most te vagy a tragikus hős, és sajnáltathatod magad! – mondtam a szemébe az igazságot. – És nem akarod észrevenni, hogy akit keresel, már régen itt van az orrod előtt!

- Igazán? És ki lenne az, Mindentudó Kisasszony? Bocsánat, Asszony…

- Kornélia – mondtam halkan, a szemébe nézve. Egy pillanatra felismerés villant a tekintetében, de aztán megvonta a vállát.

- Honnan tudod, hogy nekem ő kell? – makacskodott.

- Mert ő tökéletes a számodra, te idióta! És nem fog örökké rád várni! – Kezdtem dühös lenni, hogy miért ennyire értetlen.

- De…

- Semmi de! Bill, komolyan mondtam, hogy szükséged van rá! Menj, és mondd meg neki!

- Miért vagy ebben ilyen biztos?

- Mert ismerlek téged, és ismerem őt is. Egymásnak születtetek. Na menj! – mondtam, és finoman meg is löktem, hogy induljon már. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de aztán inkább nem szólt, és egy mosollyal otthagyott. Én pedig megkönnyebbült sóhajjal indulhattam fel az emeletre Tomhoz, hogy megosszam vele a legszebb ajándékot.