Engel hófehér egyszarvú hátán vágtázta be az Ezüsterdőt, hogy nyugtalanságát valamiképpen elűzze. Éjszaka megint álmot látott. Most türelmetlen mozdulattal rázta meg a fejét, hogy az álom tolakodó képeitől minél előbb megszabadulhasson. Egy furcsa világban járt… Mint már annyiszor előtte. Nem mert beszélni róla senkinek, de vonzotta az ismeretlen táj. Az emberek olyan mások voltak… Itt mintha megállt volna az idő, de ott… Önkéntelenül is megmarkolta a nyakában függő, csillag alakú medált. Már régen nem emlékezett rá, kitől és mikor kapta az ékszert, de mióta az eszét tudta, a nyakában viselte. Tudta, hogy varázsereje van. Valahányszor az álmot követően zihálva ült fel hatalmas baldachinos ágyában, a medál mindig halvány fénnyel derengett. Számtalanszor elmerengett rajta, hogy vajon az aprócska ékszernek köze van-e az álmaihoz… Amelyekben a furcsa tájon, a furcsa emberek, ismeretlen tárgyak között oly’ gyakran szerepet kapott a fiú is. Ugyanolyan csillagot hordott ő is a nyakában, de minden másban különbözött az összes lénytől, akit Engel ismert. Amikor először látta az álmot, a fiú csak távolról figyelte őt, és éppen annyira meglepődött a láttán, mint a lány. Azóta valahányszor találkoztak, mindig egyre közelebb merészkedtek egymáshoz, de szólni egyikük sem szólt. A mai éjjel azonban más volt. A fiú szólásra nyitotta a száját, és Engel tudta, hogy most jött el a rég várt pillanat, de ekkor… berontott a szobába a kishúga, az ágyra vetette magát hatalmas lendülettel, és ő persze egyből felébredt. Akkor az összes általa ismert átkot Kornéliára zúdította magában, és alig várta már az éjjelt, hogy újra jöjjön az álom. Addig pedig, hogy elüsse valamivel az időt, kisétált az erdő szélére, és halk füttyszóval magához hívta kedvenc egyszarvúját. A gyönyörű lény pillanatokon belül meg is érkezett, letérdelt elé, Engel a hátára ugrott, és egyre gyorsabb iramot diktálva tűntek el a fák között. Végigvágtattak a Kristály-patak mentén, és csak az aprócska tisztásnál lassítottak. Az egyszarvúnak nem kellett parancsba adni a megállást, a lány csupán a gondolataival irányította. Fürgén leugrott róla, és gyors léptekkel a tóhoz sétált, hogy a tükrében szemügyre vehesse magát. Hosszú ideig méregette a tükörképét, míg végül elégedetten lépett hátra. A hosszú sötét haj, az álmodozó pillantású, mélybarna szempár, a fehér bőr… „Azt hiszem, nincs okom panaszra…” – gondolta magában, és elmosolyodott. A medál egy pillanatra felforrósodott a nyakában, és ő hirtelen nagyon álmosnak érezte magát. Ásítozva sétált az egyik fához, és letelepedett a tövében. A fa pár aranyszínű levelet hullatott az ölébe.

- Köszönöm – mosolygott fel álmosan a lombkoronára. Az egyszarvú közelebb lépdelt hozzá, hogy álmát őrizhesse, és Engel pillanatok alatt zuhant bele a sötétségbe. Egyből megpillantotta a fiút, aki mintha csak rá várt volna. Most egyikük sem habozott, közelebb léptek egymáshoz.

- Ki vagy te? – kérdezte a fiú mohón.

- A nevem Engel – válaszolta.

- Csak az álmaimban létezel? – nézett rá a fiú csillogó szemekkel.

- Nem, te létezel az én álmaimban – nevette el magát a lány. A fiú erre furcsa képet vágott, de aztán ő is nevetni kezdett.

- És te ki vagy? – kérdezte meg Engel végre azt, amit oly’ régóta tudni akart.

- Tom vagyok…