Egy másik világban egy fekete hajú srác lépett be testvére szobájába. Odasétált az ágyon fekvő fiúhoz, és nem túl finoman oldalba lökte.

- Tom! Mondtam már, hogy kelj fel, indulunk!

- Bill, tűnj el… - motyogta a fiú, miközben kétségbeesetten kapaszkodott az álomvilágba. – Engel…

- Miket motyogsz? – hajolt közelebb hozzá a testvére. Aztán megvonta a vállát. – Mindegy, kelj fel, és készülődj!

Tom felült az ágyon, és savanyú képpel igyekezett visszaidézni az álombéli lánnyal való találkozás részleteit. Most beszélt vele először, pedig milyen régóta figyeli az álmaiban! Soha nem felejti el a pillanatot, amikor először meglátta, a hatalmas barna szempár kutató tekintetét, amitől őt elfogta valami megmagyarázhatatlan borzongás. Azóta kergeti az álmaiban, minden éjjel úgy alszik el, hogy reméli, a lány megint ott lesz… És most már a nevét is tudja… Engel…

- Tom, igyekezz! – kiabált a másik szobából öccse, és ő kelletlenül mászott ki az ágyból, hogy belevesse magát a számára már régen utálatos és nemkívánt teendők forgatagába. Még egy pillanatra megmarkolta a nyakában függő medált, aztán hatalmas sóhajjal zárta ki a gondolatai közül a lányt.

- Tom, hol vagy…? – ült fel kábán Engel. – Miket beszélek… - szidta magát dühösen, amint kicsit magához tért. – Ez csak egy álom volt… Egy ostoba álom… Még hogy Tom…

Az egyszarvú közelebb lépett, és rúgkapálni kezdett, jelezvén, hogy ideje lenne indulni.

- Jól van szépségem, mehetünk – állt fel a fa alól Engel. Még egyszer körülnézett a tisztáson. Mohón itta be a köröskörül virító virágok látványát, a fák ezüstben és aranyban ragyogó lombkoronáját, a kis tó tükrén megcsillanó napfényt… Felsóhajtott. Hirtelen butaságnak tűnt az egész elvágyódás… Végülis ennél szebb ország nem létezhet. Egy hercegnő pedig maradjon meg mindig a saját birodalmában. Felkapaszkodott hátasára, és hagyta, hogy a varázslény határozza meg saját tempóját, miközben ő a gondolatai szárnyán kalandozta be az egész általa ismert világot.

- Engel, hol voltál? – szaladt elé kishúga, amint az erdő szélén leugrott az egyszarvú hátáról, és néhány szórakozott simogatás után útjára bocsátotta.

- Nem mindegy? – kérdezte ingerülten Engel, és félrelökte Kornéliát. Aztán egyből meg is bánta durvaságát, amint meglátta a zöld szempárban csillogó könnyeket. – Ne haragudj, kicsim…

- Semmi baj… Mesélj, megint láttad Őt?

- Kicsodát? – zavarodott meg Engel egy pillanatra.

- Hát azt a fiút az álmodból… - magyarázta türelmetlenül a kisebb lány. Engel elkerekedett szemmel bámult húgára. Hiszen ő soha nem mesélt neki Róla…