- Mennünk kéne… - néztem fel álmodozva Tomra, miközben a mellkasán hevertem az újabb csodás szeretkezés után, és úgy éreztem, hogy megmozdulni sem tudok.

- Aha – értett egyet álmatag vigyorral.

- Akkor talán mozdulj meg – löktem finoman oldalba.

- Mozdulj meg te…

- Öhm… Nincs erőm – vigyorogtam. – Lefárasztottál…

- Te mondod? Végülis főleg én dolgoztam…

- Jaj te szegény… Na kelj fel, mennünk kell.

- Jól van na – morogta, de azért kimászott az ágyból. Persze teljesen meztelenül. Végigmértem, ő pedig követte a pillantásomat, és elmosolyodott. – Tetszik, amit látsz?

- Hááát… - húztam az agyát.

- Szóval nem? – sértődött be. Elfordult, és magára rángatta a boxerét.

- Jaj dehogynem – másztam oda hozzá az ágy végébe, onnan pislogtam fel rá.

- Ne nézz így rám, mert soha nem megyünk ki ebből a szobából – ígérte huncut mosollyal.

- Nem baj… Meggondoltam magam. Maradjunk – terültem ki az ágyon, és várakozóan néztem rá.

- Nem lehet, te is tudod – sóhajtott. Lehajolt, és nyomott egy puszit a számra, de aztán folytatta az öltözködést.

- Nincs kedvem menni – vágtam be a hisztit. Nem szólt, csak csendben felöltözött, aztán összeszedte az én cuccaimat is, és elkezdett felöltöztetni, mint egy kisgyereket. Nem állhattam meg, meg kellett jegyeznem: - Te nem csak vetkőztetni szoktad a csajokat?

- Kicsim, fejezd be – kérte halkan. A szemembe nézett, és amit a tekintetében láttam, egyből meggyőzött arról, hogy tegyem, amit kér. Szó nélkül hagytuk el a szobát, Tom váltott pár szót a recepcióssal, hogy a számlát küldjék el a Tokio Hotel menedzsmentjének, aztán kiléptünk az utcára. A tegnapi viharnak már nyoma sem volt, hétágra tűzött a nap. Kézenfogva sétáltunk, és vágyakozva néztük a kávézókat, ahol boldog emberek reggeliztek.

- Nálad sincs pénz, ugye? – néztem Tomra.

- Egy fillér se – rázta meg a fejét. – Éhes vagy? – kérdezte aggódva.

- Nem – hazudtam gyorsan, pedig korgott a gyomrom. Inkább tovább nézelődtem az utcán, hogy eltereljem a gondolataimat. Hirtelen mintha villám csapott volna belém. Megláttam egy gyönyörű, vörös hajú lányt, aki egy padon ülve elmélyülten festett valamit. Magam után rángattam a meglepett Tomot, és gondolkozás nélkül a lányhoz futottam.

- Szia! – álltam meg mellette.

- Szia! – köszönt vissza fel sem pillantva. Alaposan szemügyre vettem a képet, amit festett, gyönyörű volt. Valami elvarázsolt tájat ábrázolt, ami nagyon is ismerős volt nekem. Talán az álmaimból.

- Szépen festesz – jegyeztem meg.

- Köszi – motyogta, és tovább folytatta a munkát.

- Hogy hívnak? – próbálkoztam tovább.

- Kornelia Delafee – nézett fel végre. – És ti?

- Engel.

- Tom.

- Nincs kedvetek velem reggelizni? – pattant fel hirtelen a padról. Villámgyorsan összeszedte a cuccait, és már az utca túlsó felénél járt. – Nem jöttök? – nézett vissza ránk. Tommal egymásra néztünk, és szó nélkül követtük.