Kissé idegbajosan rohantam át az úttesten. Hideg volt, bár sütött a nap. Budapest nyüzsgött, mint ilyenkor általában. Vöröses hajamat dobálta a szél, s közben azon munkálkodott, hogy a sálamat kitépje a nyakamból. Ideges voltam, mint mindig, ha nem érzem, hogy az aznapi énekórai teljesítményem kiemelkedőre sikerült volna. Dühöngtem és belekötöttem mindenbe. És most nem csak az énekóra nyomasztott… valami nem stimmelt velem egész nap…
Nem értettem h mi van, és ettől csak még hisztisebb lettem…
- Jaj vigyázzon! - kiáltottam egy idős bácsinak, aki a zebra közepén járt-miközben piros volt a lámpa… Késő volt. Egy gyorsan száguldó kisbusz neki ment a bácsinak. Hál istennek épp fékezett így szegény ember csak elesett.
- Maga normális? - üvöltöttem a fekete kisbuszból kiszálló egyenruhás soffőrre - Nem képes FIGYELNI? KÖNYÖRGÖM! MINEK ADNAK EGY ILYEN EMBERNEK JOGOSÍTVÁNYT? A FENÉBE! MI A FRANCCAL VOLT ELFOGLALVA? - Szegényre rázúdítottam a haragomnak azt a felét is, amihez köze sem volt… de ez van. Tanuljon meg vezetni! Közben ugyan halottam, hogy nyílik a kisbusz ajtaja, de nem törődtem vele. Odasiettem a bácsihoz - sofőr utánam - és felsegítettem az út szélén álló padra.
- Jöjjön csak - mondtam neki. –Csücsüljön ide, hívok mentőt! - Igen peeeeeeeeersze! Ahogy azt én, naiv lélek elgondoltam… aha… a bátyusnak ugyanis esze ágában sem volt kórházba menni. Nem. Helyette fogdosni kezdett. Teljesen ledöbbentem. Hátrébb akartam lépni de nem hagyott. Olyan erősen markolta a csuklómat hogy könny szökött a szemembe. Felsikítottam.
Valaki eközben megragadott, és - míg a sofőr lefogta a bátyust - arrébb cipelt. Még mindig le voltam döbbenve. Végre magamhoz tértem, ezért sikerült felfedeznem, hogy aki arrébb vonszolt, az Bill volt. Igen- igen. Bill a Tokio Hotelből. Nah itt besokalltam. Összecsuklottam, (térdileg) és a lábai előtt ülve néztem fel rá… mosolya-, mert mosolygott de még hogy! - itt aggódó arckifejezésbe csapott át… megragadta a kezem és felrántott a koszos betonról. A hirtelen támadás következtében ugyan majdnem ráestem, de talpon maradtam.
-Jól vagy? –kérdezte.
-Persze. Csak… megijedtem. - Itt szívből rámosolyogtam. Váratlanul érte. Oh, igen köröttem mindig ez van. 1 mosoly és az illető garantáltan velem álmodik. De Billre biztos nem hatok…
Legalábbis gondolom. Közben a sofőr mentőt hívott Mr. Fogdosóhoz. - Minden rendben, kisasszony?
- Köszönöm hogy segített! - küldtem felé egy amolyan ,,hálás vagyok önnek kedves xy” pillantást. Totál szívébe zárt.
- Ugye velünk jön a kórházig? - kérdezte - maga gondolom ismeri a környéket…
-Jól gondolja…
Bill és Tom – akik mellettem álltak - elnevették magukat. Láttam a pillantásukból h kedvelnek engem.