Beültettek a kisbuszba Bill és Tom közé, jó messze Mr. Fogdosómtól. Kicsit zavarban voltam. Ugyanakkor teljesen le voltam döbbenve. Mindannyian kedvesek voltak velem! Lesték minden szavam! Georg 10 perc után közölte, hogy a húgává fogad! Tom pedig egyik megjegyzésem következtében egy ,,de édes vagy!” felkiáltással megölelt! Megnyugodtam, és elengedtem magam. Ez elég ritkán fordul elő, de nagyon jó dolog. Felszabadulok és önmagam vagyok. Ilyenkor mindenkit szeretek, bármit is tett, mindenkinek hálás vagyok, és beszélek…
Örökké… ez tőlem kifejezetten szép adomány. Imádok beszélni, mindenkit meggyőzni az igazamról. Tehetségem van hozzá, hogy a szavaimmal elbűvöljem az embereket. Ezt nem én találtam ki, többen is mondták már - egymástól függetlenül. Billel vitatkoztam a legtöbbet. Fura de olyan volt, mint ha csak azért tenné, mert jól mulat rajtam. Olyan kérdéseket tett fel, amikre jó hosszú válaszokat kellett adnom. A fiúknak persze más volt a véleményük, de mindig meggyőztem őket. Bill ezt csöndben figyelte, nem szólt közbe, csak melegen mosolygott és az arcom nézte. Egy idő után meguntuk a vitát, mert úgyis én kerekedtem felül. A bátyus közben kiszállt- ill.: kicipelték - de nem vettem észre. Úgy 1 jó óra múlva kapcsoltam.
- Te jó ég! Hová megyünk? Nekem haza kell mennem!
- Nyugi Kornélia, csak hozzánk!
- Hát ez nem épp megnyugtató… hol van az a hozzánk?
- A hotelben. – Tom nem kívánta folytatni, de én kérdőn néztem rá.
-Tudod. Ott szállunk meg, meg találkozunk néhány riporterrel.
Nem nyugtatott meg.
- Most nem azért, de nekem haza kell még ma jutnom! Anya már biztos megőrült, hogy hol vagyok? - Bill félredöntötte a fejét és OLYAN tekintettel nézett rám. Azt hittem rögtön megeszem!
- Nem azt mondtad, hogy az egész család nincs otthon?
- Jah, de. De akkor is. Egy ilyen jókislány mint én, nem mutatkozik démoni férfiú kezdeményekkel!
- Oh, ez esetben kiszállhatsz. Bár jól meg fogsz ázni… - húzott Tom.
- Meggondoltam magam! - hadartam, mire mindannyian elnevették magukat. Nem értettem. Nem mondtam semmi vicceset. Min röhögnek? Tom, aki a jobbomon ült, közben a kezét finoman a derekamra csúsztatta. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre. De észrevettem. És nem csak én. Bill, aki eddig mellettem ült, hirtelen a velünk szembe ülésre pottyant. Egy pillantást küldtem felé, jelezvén: észrevettem! Bill elfordította a fejét. Szomi arcot vágtam, erre elmosolyodott, majd visszaváltott komolyra és a könyökén támaszkodó kezébe ejtette a fejét. Így pont a hasamat nézte. Utánoztam a mozdulatait. Én is a kezemre támasztottam az állam. Csak én extrába meg is döntöttem a fejemet. Így az arcunk csak pár centire volt. Kérdőn néztem a szemébe. Bocitekintettel válaszolt. A fiúk figyelték a jelenetet.
- Rájöttem!- kiáltott fel hirtelen Tom. - Tudom már! Olyan kislányos! - Igen, igazad van. Elragadó és kislányos - válaszolt Georg.
- Kislányos, de nem kislány!
- Mi van? - néztem rájuk.
- Semmi. De én megmondtam, hogy rájövök milyen vagy! - És önelégült vigyorral hátradőlt az ülésen. Billre néztem. Találkozott a tekintetünk. Elmosolyodott.
- Már csak valami hozzáillő ruha kell neki estére.
- Mi van? Milyen estére?