- Azt kérdeztem milyen estére? - néztem rájuk szúrósan. Tüntetőleg elfordultak (Bill), tudomást se vettek rólam (Gustav), vagy dumálni kezdtek (Tom - Georg). Ezt, pedig rosszul tűröm… - Halló, föld hívja a Tokio Hotel tagjait! Mi lesz este?
- ……
- Fiúk, komolyan ne akarjátok ,hogy behisztizzek! Nem valami szemet gyönyörködtető látvány…
- Nem kéri senki- mosolygott végre rám Tom, majd tovább kezdett beszélgetni Georggal.
Jól van - gondoltam magamban -, ha ti így, én szintén… nem szólaltam meg az elkövetkező 5 percben. Bill többször is rám nézett, de nem mondott semmit. A többiek beszélgettek, Gustav telefonált. Elállt az eső - vettem észre - még csak nem is csöpög. Az autó fékezett a pirosnál, nekem pedig egy ostoba gondolat szaladt át a fejemen… de hát istenem! Nem megmondták, hogy kezelhetetlen vagyok? És ebből a csöndből elegem van! Feltéptem az ajtót és kiugrottam a kisbuszból. Tempósan végig mentem a kocsik közt és elindultam. Nem tudom hová. Mint ha hallottam volna valami kiáltozást… mentem és mentem… -mért nem tudtak válaszolni?! Egy egyszerű kis kérdés volt! Mondhattak volna akármit! Pl.: meglepi, vagy hogy titok. De nem! Istenem! Egy ilyen kis kérdésből ekkora hiszti lett? Tulajdonképp mért kaptam fel annyira a vizet? Ha nem akarták elmondani, hát nem. Ennyi. Most miért is rohantam el? Megálltam. Körül akartam nézni, de lépéseket hallottam. Biztos, hogy nem a fiúk voltak, mert, ez a járás olyan alattomos volt. Tudtam, hogy az illető lopakodik. Megijedtem. Megtöröltem az arcom, (nem mintha sírtam volna, de különben feltűnik neki a hallgatózásom) és igyekeztem úgy tenni, mint ha nem tudnék a jelenlétéről… még nincs nagyon közel…. Sietni kezdtem, hogy kikeveredjek végre valami forgalmas útra. Már láttam a megvilágított autópályát, de ő is. Szinte rohant utánam. Bepánikoltam és sikítozni kezdtem.
- BILL!!! TOOOM!!! ÁÁÁ!- SEGÍTSÉG!!! - A pasi utolért. Megragadta a vállamat. És maga felé rántott. Farkasszemet néztem vele… (ezt a mondatot jegyezzétek meg… farkasszemet néztem vele…) a fülembe suttogott.
- Neked nem ott a helyed! Nem velük! És mindent meg fogok tenni, hogy ezt megértsd! - remegett a hangja az indulattól. Aztán hirtelen, egyik percről a másikra teljes erőből a falhoz vágott. Nem sérültem meg, csak a fejemet vágtam be, úgy hogy elszédültem. A fal tövébe rogytam. Búgott a fülem, zúgott a fejem és forgott velem a világ. Ott térdeltem és vártam. Hogy mire? A halálra, Billre, Tomra, valami járókelőre, rendőrökre vagy csak ájulásra… mert elég pocsékul voltam. Mégsem sírtam. Nem tudom, hogy miért, de nem jöttek a könnyek. Pedig attól megnyugodtam volna… egyszercsak ( még mindig nem hallottam és nem láttam) két jó nagydarab ember felkapott a földről, és vinni kezdett. Na ez volt az, ami nekem nem tetszett. Kiabálni kezdtem és a fiúkat hívtam. Felváltva sikítottam Billnek és Tomnak, néha még Georgnak és Gustavnak is. Aztán egyszercsak éreztem a talajt a lábam alatt, és eltűnt a két szorító kéz. Valaki átölelt. Olyan gyengéden és megnyugtatóan húzott magához, és olyan finom illata volt, hogy kirobbant belőlem a zokogás. Hozzá bújtam, és kezdett kitisztulni a fejem. Bill volt, aki átölelt. A hátamat simogató kéz meg Tomhoz tartozott. Lassan lenyugodtam és kezdtem elszégyellni magam. Minek csináltam ezt? Még szorosabban hozzá simultam Billhez. Már a hangját is hallottam.
- Na… nyugodj meg - suttogta.
- Mért rohantál el?- kérdezte Tom olyan "jaj te kis butus" hangon.
- Nem tudom- feleltem. - Ne haragudjatok! Nem kellett volna… nem is tudom mért csináltam… magamon soha nem tudtam kiigazodni… ne haragudjatok! - És még jobban Bill mellkasába fúrtam a fejem.