A kisbusz nyikorogva állt meg egy hotel előtt.
- Megjöttünk! – rikkantotta el magát Tom. – Gyerünk! Kiszállás! - És már pattant is ki az ajtón… Legőszintébb sajnálatomra nekem is ki kellett másznom Bill öléből, és hamarosan már mind az emeleten voltunk. Tomék valahonnan összeszedtek néhány libát és most velük "ismerkedtek" . Én kimentem az erkélyre, és onnan figyeltem a teliholdat. Mikor hallottam Bill lépteit, bánatosan hajtottam le a fejem.
- Mi a baj? – kérdezte. Visszaemeltem a holdra a pillantásom és úgy válaszoltam neki.
- A hírnevetek. És talán… mindegy. Nem fontos – Továbbra sem néztem rá, mégis tudtam hogy kérdőn méreget. – Túl közel kerültem hozzátok – mondtam halkan. – Túlságosan… tudod szörnyű belegondolni, hogy ti holnap már nem is fogtok emlékezni rám… pedig én sosem felejtelek el titeket.
- Nem? – kérdezett vissza. – Ígéred? Akkor sem ha százszor lesz újra telihold? Akkor sem ha téli hidegben fagyoskodsz? Akkor sem ha már nem leszünk híresek? Akkor sem?
Ledöbbentem és végre a szemébe néztem. Zavarba jöttem a pillantásától, mégsem fordítottam el a tekintetem. Csak néztem őt… a haját fújta a szél, barna szeme úgy ragyogott mint a csillagok.
- Soha… - mondtam neki és átkaroltam a nyakát. – Soha – ismételtem és még közelebb léptem hozzá. – Soha… - mondtam utoljára és megcsókoltam. Visszacsókolt, és éreztem ahogy megborzong tőlem. Lassan elszakadtam tőle. – Akkor sem… - súgtam még majd csatlakoztam a tévét néző Gustavhoz. Megtettem amit megtettem. Most már késő rájönni, hogy talán nem kellett volna. Már késő. Kipillantottam az erkélyre. Bill nekem háttal támaszkodott a korlátra. Most már késő… nincs vissza út. Döntöttem…