- Mi történt? - kérdi könnyedén Veszim. Bill nem válaszol. Hihetetlen mennyire meg tud változni 2 perc alatt. A vidámsága szertefoszlott, az ellenállhatatlan mosolya eltűnt, és abból a magabiztos sztárból nem maradt más, mint egy tinifiú.
- Bill? – dől kicsit előre Tom. Bajnak kell lennie, Tom ezt megérzi a testvérén. Mi pedig látjuk Tomon, ahogy feladja a lazaságot, és átvedlik aggódósba.
- Anya hívott - nyögi keservesen Bill.
- Mi történt?
- Anya hívott… - ismétli önmagát. - Jó, de mi történt?
- Anya hívott…
- BILL!!! MI A FÉSZKES F……. TÖRTÉNT?! – unja meg Tom. Érdekes, de Bill rögtön magához tér.
- Kórházban van…
- Ki?
- MI AZ HOGY KI?! - Szakad el a cérna Billnél. – ANYA!!! AZ ANYÁNK, TUDOD!?
- DE MIT KERES OTT?! - üvölti vissza Tom.
Veszivel csak pislogunk…. Bevallom: félek ebben a pillanatban az ikrektől.
-Hé! Nyugi ott hátul! - halljuk Georg megrovó baritonját. (Már ha bariton… lehet hogy tenor… vagy basszus…)
- POFA BEE!!! - a két herceg teljes hangerőből.
Félek – fut át megint az agyamon.
- FELŐLEM AZT CSINÁLTOK AMIT AKARTOK!!! DE AZT A KÉT SZERENCSÉTLEN KISLÁNYT NEM KELL HALÁLRA RÉMÍTENI!!!!!- harsogja G.
A két Kaulitz ránk pillant. Egészen olyan, mint ha csak most fedeznék fel, hogy itt vagyunk.
- Oh… - a sólyomherceg megnyugszik.
- Oké - Tom is visszaölti a megszokott lazaság-álarcot. Levágja magát Veszim mellé, át dobja a karját a leányka karcsú válla mögött, és onnan néz reánk kandúrszemeivel.
- Szóval? – vonja fel a szemöldökét.
- Snya azért van kórházban, mert drága mostohaatyánk belerohant a szögesdrótba - mosolyog rám Bill.
- Oh. Csak ennyi?- von vállat a tesója.
- Aha. Anya megtiltotta, hogy bemenjünk hozzájuk… Azt mondta ki kell kapcsolódnunk.
- Az meglesz.
Pár másodperces csönd következik.
- Te érted őket? - néz reám Veszi.
- Nem. Ennyire utáljátok őt?- érdeklődöm az ikrektől.
- Nem - hangzik a tömör felelet.
- Akkor?
- Akkor mi? - néz rám a gyönyörű két barna szem tulaja.
- Akkor miért hívnak téged Veszinek? - tereli a témát Tom.
- Ja! – forgatja a szemét Veszim. – Tündérkétől kérdezd!
- Az ki? - dönti meg a fejét Bill. Jaj de édi!
- Én – mondom lelkesedés nélkül. - Ez a 10000-ik becenevem…
Veszi levág egy bocitekintetet.
- Jaj, nem úgy gondoltam! - rázom a fejem. - Nagyon is szeretem, hogy így hívsz! Tényleg!
- Biztos?
- Biztos!
- Ne zavarjon, hogy kérdeztem valamit! - bámul maga elé holt lazán Tom.
- Nem zavar! – vigyorgunk reá.
- Naaa…. Tényleg… mért pont Veszi? - vesz le minket a lábunkról egy pillantással Bill.
- Mert egyszer kitaláltam… és mellesleg igazam is volt… szóval kitaláltam, hogy Lily… merhogy az az eredeti neve… szóval veszélyes a pasikra… az, nem? És így lett Veszi.
Tom felvonja a szemöldökét. Komolyan… ezzel a tekintettel olyan, mint egy dögös kandúr. Ha Veszim nem lenne itt most tuti hozzábújnék… Bill meg bevágná a durcit… én meg még csak nem is sajnálnám amit csináltam… Utálom, hogy Bill féltékeny! Mért nem hagyja hogy egy kicsit együtt legyek a tesójával? Mért akar megkötni? Esküszöm, ez az egyetlen rossz tulajdonsága, de ez is túl sok. Gyűlölöm, ha valaki nem hagyja, hogy azt csináljam amit én helyesnek tartok! Na jó… nem egészen… igazából attól készülök ki, ha nem tehetem azt amihez épp kedvem van. Ami minden percben más… két oknál fogva: leheletnyit szeszélyes vagyok, és csöppnyit sem kitartó… a pasikkal is mindig ez van. Ha már tudom, hogy éreznek irántam valamit, akkor nem kellenek… csak addig amíg nem kaphatom meg őket… Tudom, hogy ez nagyon nem szép dolog, és utálom is magam miatta rendesen, de ez az igazság. Ezért mondják rám néha, hogy én vagyok Tom 2. pedig… ennek semmi értelme! Nekem Bill kell! De nem úgy, hogy csak úgy megkapom, és … Jaj! Nekem egy olyan pasi kell aki nem nyáladzik állandóan a fülembe, aki szabad, mint én, aki hagyja hogy önmagam legyek, akivel lehet játszani… nem egy… áh… elegem van. Bill a legkevésbé sem ilyen! Akkor minek ő nekem? Csak mert annyira szexi? Tom is az! Vagy mert olyan mint én? Azt hiszem ezért… Mert belülről nagyon sokban hasonlítunk… ráadásul a pasi-ideálom a fekete haj, mélyreható tekintet, érzéki nyak… oh… hagyjuk…
- Mikor érünk már oda??? – érdeklődöm Georgtól. Georg… a nagy Gé… hihi…
- Hát… még fél óra.
- Ühüm… - nyilatkozom. Közben stírölöm nagy Gé-t. Nem mintha teccene… csak… vezet!!! Áh… nem sok mindennel lehet levenni a lábamról, de a vezetés és a száguldás valamiért hat reám…
- Jól áll neked hogy vezetsz…- közlöm.
- Igen?- vigyorogja öntelten maga elé.
Erre Bill megvetően felhorkan. Én meg érzem, hogy szépen lassan megőrülök.