- Könyörgöm, lányok, mi van veletek? Nelli, legalább te figyelj oda! Vagy egy terccel elénekelted az egészet! Veszi a lépés pedig ilyen, nézd!
Mi lányok ( megjegyzem vagyunk vagy 150en, mert a kóristák, néhány szólós, a táncosok, plusz a nagyobb szerepek birtokosai: Veszim, Norina, Én, stb…) hullafáradtak vagyunk. Hideg van, fázunk, tegnap dél óta nem ettünk semmit, korog a gyomrunk, Veszimmel, Norinámmal ráadásul mindhárman női problémákkal közködünk. Ezek még a kisebb bajok… Nem tudom, mennyien értenek közületek az énekesi dolgokhoz, de ha egy énekesnek lelki bajai vannak, képtelen hozni a formáját. Habár… ez mindenhol így van. A táncnál is.
- Teddy, nem tarthatnánk egy kis pihenőt?
- Persze hogy nem! És ne hívjatok így!
- Kérlek! Hulla vagyok!
- Én meg éhes! - nyávog Norina.
- Und ich auch! - magyarázza Veszim németül, hogy ő neki is tápanyagra van igénye.
- De lányok! - ellenkezne tovább. Szegény 150 főm egyszerre felnyög.
- Nézd, akkor máshogy fogalmazok! - közlöm kissé idegesen. - Ha tovább szadizol minket, kiruglak!
Döbbenten hápog. Nem érdekel. – Lányok, mindenki elmehet! A holnap szabadnap! - informálom a népet, majd az öltöző felé veszem az irányt.

- Nelly? - nyit be a hotelszoba ajtaján Veszim. – Már megint? Nem csinálhatod ezt!
Igaza van. Nem csinálhatom… és… mégis. Amióta itt vagyunk, ha csak tehetem, elvonulok a szobámba, ülök a földön, az ablakok a legnagyobb viharban is tárva nyitva, és bömböltetem a Spring nichtet. Vagy valami hasonlót. A leggyakrabban talán a Totgeliebt szól.
- Nelly, gyere, együnk valamit!
- Nem kérek!
- Nelly! Nem szoktad te egy fiúért ennyire elhagyni magad!
- Mi köze ennek? – Nem fejezem be. Veszi leül mellém a földre.
- Nekem is hiányzik Tom. De… gondolj bele. Nem hagyhatok mindent abba miatta.
Gúnyosan Veszimre nézek.
- Nem, mi? Pedig nekem eléggé kialvatlannak tűnsz. Be vannak dagadva a szemeid annyit sírsz Tom után! Nehogy te oktass ki engem!
Nem lesz dühös. Túlságosan jól ismer ahhoz. Tudja, hogy ez csak a pillanatnyi kirobbanásom, és nem gondolom komolyan. Tudja, hogy sosem bántanám meg őt akarattal… csak… kicsit heves a természetem…
- Cicus, kérlek nyugodj meg! És ne beszélj olyasmiről, amiről nem kéne! Szeretlek, és nem akarok összebalhézni veled!
- Oké. Ne haragudj! - szégyellem el magam. Ekkor beront Norina.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁH! - sikítozik vigyorogva. - ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁh! És még egyszer: ÁÁÁÁÁH!
- Mi van Norina? Megint összekeverted a szobádat a szomszéd srácéval?
- ÁÁÁÁÁÁÁH!!!!
- Norina? Mi van?
- ÁÁÁÁÁH!!!!!
- Rinácska! Nyugszik!-  Norina erre már csillapodik, de még mindig vigyorog.
- Mi ütött beléd? Találtál csokit? – érdeklődik Veszi. Felpattanok.
- Hol van? Én is akarok!!!!!!!!!!!!!!
- Nincs csokim - lomboz le minket Norina. – De van valami más, meglepim!
- Jujj, mi az?
- Mondd el!
- Nem! De mindjárt megkapjátok! Csak csukjátok be a szemeteket! Nem ér lesni! A legjobb ha meg is fordultok! Úgy. Mindjárt hozom…. Huh, utálom ezt a huzatot! Mért nem vagy képes becsukni az ablakot, Sziri? -Szeretem a szelet… - súgtam utána, bár ő már nem hallotta.- Nézd, ahogy dobálja a hajam… mint ha táncolni hívna…
- Nem látom, mert ha kinyitom a szemem Nori megöl.
- Igaz… táncolunk?
- Mi?
- A széllel…
- Cicus, jól vagy?
- Jaj, Veszi! Csak egy csöpp fantázia kell hozzá, és már érzed is… a szél táncolni hív… egy vad, és szenvedélyes táncra… vedd észre, ahogy simogatja az arcom… ahogy játszik a hajammal… mint Bill…
- Érzem… 
Valahol zongoraszó csendül, és én önkéntelenül is lábujjhegyre emelkedem… gyönyörű dallam járja át a szobát, vad és mégis lágy… Veszim megérti… ösztönösen, egyszerre, kilépünk a nyitott ajtón át a hatalmas erkélyre. Akkora ez a terasz, mint egy bálterem. A szél játszik velünk, hol összesodor minket, hol egyre távolabb lök ettől a bűbájos lánytól, aki itt táncol mellettem, egy hattyú kecsességével. Érzem a szelet, játszom vele, kacérkodom, mint ha meg akarnám hódítani… csukott szemmel táncolunk a hideg márványon, elfeledve, hogy ők ketten messze vannak… szinte olyan, mint ha itt lennének köztünk. A szél még inkább tombolni kezd, és én megértem… elhiszem, hogy tényleg Billel táncolok ebben a pillanatban. Tombol a szél, viharrá fokozódik, és nekünk megjelennek az első könnycseppek a szemünkben. Egyre keservesebben igyekszünk egymás közelébe jutni, de a szél örökké messze sodor minket a másiktól. Egyre szaporábban kapkodjuk a levegőt, míg Veszi felzokog…. Ebben a pillanatban Norina fut be közénk, átveszi a ritmust a dallamot, a vihart… ha kinyitnám a szemem, látnám, hogy az ő arcán is könnyek csorognak. Szinte úgy tűnik már sosem hagyjuk abba, itt pörgünk örökké, felszínre engedve az érzéseinket. Egyszerre mozgunk, úgy ahogy azt a szél diktálja. Keserűen, fájdalmasan, minden mozdulatunk egyre elszántabbá válik… mint ha a halál táncát járnánk. Zokogunk, bele a viharba. Az eső szakad, fázunk, vizesek vagyunk, és mégis… egyre inkább elfelejtünk mindent… csak Billt érzem magam mellett, noha ő nincs itt. – Itt a vége, nincs kiút… - fut át az agyamon. Ebben a másodpercben valaki felordít, hangja a szobából áttöri az esőt. Nem nyitom ki a szemem, képtelen vagyok rá. Kapkodom a levegőt, zaklatott vagyok, és félek. Egyre gyorsabb a tánc, egyre nagyobb erővel taszít arrébb a szél. Aztán hírtelen valaki lefog.
- Nem! - kiabál valahonnan Veszi. Én is ellenkezem, az illető mellkasát ütlegelem, de nem nyitom ki a szemem, nem nézek rá, magam sem tudom miért. Talán nem akarom tudni, hogy ki áll ott… nem akarom… mert nem Bill az…