Rettegve feküdtem az ágyamban. Órák óta nem beszéltem senkivel. Gyűlöltem magamat, gyűlöltem mindenkit. Próbáltam őket hibáztatni, próbáltam rájuk kenni a dolgot. Sokkal jobb lett volna valakit hibáztatni, mint csak vakon elsütni a fegyvert, bele a sötétbe. Hívtak, hogy menjek be a kórházba. Hívtak, hogy nézzem meg. Nem mentem. Képtelen lettem volna látni… nem ment volna. Veszi mindig is tele volt élettel, szeretettel… Képtelen lennék belenézni a meleg, barna szemeibe, akiben most kétség kívül üveges fagy ül. Szinte látom magam előtt, ahogy tökéletes alakját csontvázzá fogyta eszméletlenségében. Tudom, hogy egy szörnyeteg vagyok. Akkor nem vagyok mellette, amikor igazán szüksége van rám. De egyszerűen… nem megy. Én nem vagyok olyan, mint ő. Nincs bennem elég erő. Nincs bennem kitartás, nincs bennem… újra rádöbbentem mennyire senki vagyok. Nincsen senkim. Csak Veszi, de ő is eszméletlen… tehát ő is itt hagyott.
Annyi ember szenved a világban. És én mégis csak kettőnkre gondolok. Talán önző vagyok. Halkan énekelni kezdtem.
Nem tudom hogy jött a dallam, honnan került elő a szöveg, de abban a percben született, egyik sora sodorta a másikat. (egyébként valóban. Most elkezdtem énekelni… ezt: )

Vannak, akinek az a sorsuk, hogy boldogok legyenek.
Van, akiknek, az hogy boldoggá tegyenek.
Én mindkettőt szeretném de nem szabad
A félelem torkon ragad
Annyit segítettem már,
Sokaknak miattam, nem fáj
De nekem mégsem adatik meg
Nekem mért nem szabad, mért nem élhetek?

Olyan halk zongoraszó
Talán csak egy dologra jó
Hogy engem ott tartson
Az életbe vissza rántson.
Gyűlölöm ezt a dallamot!
Engedj el, hagyj ott!
Nekem késő.

Vannak, akinek az a sorsuk, hogy boldogok legyenek.
Van, akiknek, az hogy boldoggá tegyenek.
Én mindkettőt szeretném de nem szabad
A félelem torkon ragad
Annyit segítettem már,
Sokaknak miattam, nem fáj
De nekem mégsem adatik meg
Nekem mért nem szabad, mért nem élhetek?

Csak a halálra gondolok
Talán önző vagyok
Segíteni többé nem akarok
Élni épp hogy tudok.
És emlékezni nem is akarok
Félig úgyis halott vagyok.

Nem kiáltom: segítség
Összetört az ég.
Ne akard hallani, amit ki sem mondtam
Csak a saját hörgésemet! Azt halljam!

Vannak, akinek az a sorsuk, hogy boldogok legyenek.
Van, akiknek, az hogy boldoggá tegyenek.
Én mindkettőt szeretném de nem szabad
A félelem torkon ragad
Annyit segítettem már,
Sokaknak miattam, nem fáj
De nekem mégsem adatik meg
Nekem mért nem szabad, mért nem élhetek?

Igen, az elején csak halkan suttogtam. A végén már teljes hangerőn, teljes szívvel énekeltem.
Miért van, hogy nekünk kettőnknek semmi sem jön össze? Mért van hogy folyton csak várunk, szőjük az álmainkat, és elképzeljük, hogyan valósíthatnánk meg. DE nem engedik! Valaki mindig az utunkba áll! MIÉRT?!
Pedig boldog lehettem volna… boldog, Bill mellett. Szerethettem volna. Szerettem is.
Talán külső szemlélőnek úgy tűnik, hogy szemét vagyok… Mert bántottalak… de ez mind csak azért volt, mert őszinte voltam. Te tudod… nem akartam egy sztárért rajongani. Téged kerestelek, és addig nem nyugodtam, amíg meg nem találtalak. Nem lehetek annyira rossz ember… érthetetlen miért, de annyian szeretnek… ezt talán leginkább az mutatja meg, hogy hány, és milyen becenevet kaptam. „a fény az éjszakában” „Hold az éjben” „aki utat mutat” „Cicus” „angyal” „Tündérke” „a tündekirálynő” „Örök úrnő” – egyiket se én találtam ki. Ezek az emberek ilyennek látnak engem. És ezért örökké hálás leszek. Rengeteg embernek tartozom hálával. Főleg Veszinek, aki sosem hagyott magamra. És akinek most szüksége van rám… Zavara Lilla a legjobb ember a világon! Mellette a helyem… újra énekelni kezdtem.

Túl nagy a csönd, Már félek,
Tudom, hogy hiába kérlek,
Most törik az üveg,
Most süllyed a hajó,
Magadat megölni,
Miért volna jó?

Ezt a napot még, csak most, utoljára
Akkor is, ha a kín éjszakája,
Ha a kés a bőrödet tépi
Csak ezt kérlek, bírd ki
Levegő után kapkodva, tudom hogy nehéz!

Nézz rám, kérlek, a holnap már a megváltás,
Én kevés vagyok, ahhoz hogy élj,
De itt állok melletted, nem kell, egyedül félj,
Légy erős a holnap hidd el más

Nevess rajta, nevesd ki a sötétet,
Kacagj azon mi belül, éget,
Ne hunyd le a szemed, majd holnap,
Ha nincs is erőd, csak nézz rám!

Ezt a napot még, csak most, utoljára
Akkor is, ha a kín éjszakája,
Ha a kés a bőrödet tépi
Csak ezt kérlek, bírd ki
Levegő után kapkodva, tudom hogy nehéz!



A tekintetem végigsiklott a szobán. Több tucat fénykép. Az egyiket a kezembe vettem. Veszivel hosszú, fehér hálóingben fekszünk a sárban. Ezt a képet Tom készítette… Egy könnycsepp gördül le az arcomon. A tükörbe pillantottam. Egy megtört lány nézett vissza rám. Egész lényéből valami furcsa méltóság áradt. Szemeiben tengernyi szeretet és keserűség. Hosszú, barnásvörös hajtincsei lágyan omlottak a vállára. Abban a pillanatban, életemben először fogadtam el magam. És rájöttem, hogy egy percet sem tétovázhatok. Veszi mellett a helyem. Megindultam az ajtó felé. Tudtam, hogy sietnem kell. Már nyúltam a kilincsért! De az óra kijelzője villant egyet, amikor percet váltott, és én akaratlanul is odanéztem. 21: 37. Összeestem. Holtan. Senki nem tudta mi történt… Kornélia, a Szirén hangú kislány minden nyom nélkül meghalt. Talán csak a Kaulitz ikrek sejtették, hogy ki rántott a halálba.
Zavara Lilla elhunyt 2007. május 6-án 21: 37 perckor.