Bill Kaulitz becsukta az előtte fekvő füzetet, és lekapcsolta a turnébusz lámpáját. Gondolatban még mindig az előbb olvasott történetben járt. Akárki írta is, tehetséges. Bár voltak benne hibák, és ő egy csomó mindent másképp csinált volna… de akkor is. Furcsa, hogy a rajongóik ilyen történetekkel szórakoztatják magukat. Hisz ez mind csak kitaláció! De olyan jó olvasni őket… Bill megmosolyogta a sötétet. Milyen jó lenne, ha valaki úgy énekelne vele mint Nelly a történetben! Ha valaki ilyen őszinte lenne… Ekkor hirtelen beléhasított a fájdalom és a düh. Ő miért nem találhatja meg az igazit? Miért? Éreztétek már, biztos, hogy ki akarják tépni a lelketeket… Valahogy Bill is ezt érezte, és abban a pillanatban berobbant a vihar. Mennydörgött az éjszaka. És akkor érezte igazán, milyen az, amikor valaki ordítani akar, mert fogja a saját életének. Pedig az ő álmai valóra váltak… és mégis. A turnébusz csöndesen száguldott tovább. Bill pedig lassan elaludt. Álmában egy lány hívta a tengerbe… de furcsa tenger volt ez, mert sűrű volt, fekete, és jéghideg… Bill álmában is tudta, hogy fájdalomból van. És az a lány… az a lány csak egy életre keltett szobor… amit holdból faragtak… De mégis, olyan finom volt… És Bill annyira követni akarta… annyira… De félt belelépni a tengerbe. A lány fájdalmasan pillantott rá. Csak tátogott, de Bill mégis tudta, hogy mit mondd. „Miért nem segítesz nekem?” Ekkor előbukkant egy másik árnyék is. Egyre határozottabban látszottak a körvonalai… Egy másik lány volt, és Tomot fogta az ölében.
Az első lány halkan énekelni kezdett. Olyan hangja volt, mint valami földöntúli lénynek, egyszerűen felfoghatatlan… épp mint egy Szirénnek. A másik lány is megszólalt. „ Azt akarod hogy elvegyem tőled?”  S közben Tomra pillantott. De Tom addigra már nem volt más, csak egy üvegbábú. Bill ijedten indult felé, de ahogy a vízbe gázolt, érezte, hogy egyszerűen KÉPTELEN tovább menni! Bármennyire is szeretne… Kiáltani akart a lányoknak, de azok csak szomorúan nézték. „Mért nem adod meg az esélyt? Kértünk, hogy segíts!” „ Miért hagyjunk meghalni?” Bill kétségbeesetten magyarázta volna, hogy ő nem kért ilyesmit, de a lányok nem hallották. Mindkettő sírt, könnyük még sötétebb és még keservesebb, mint maga a tenger… és valahogy úszott a víz felszínén. Egyre közelebb és közelebb ért Billhez, és lassan beborította… Bill felébredt. Ijedten nézett körbe a sötét buszban. Nem történt semmi… csak álmodott. Gyorsan tollat és papírt kapott elő. Írni kezdett.

Valakit hallottam az éjjel, a tengerből hívott
és nem voltam egyedül aki hívást hallott
földöntúli hang, ilyen nincs az életben
ez a mesebeli szirének éneke

ott volt a másik is, nem voltál egyedül
ha valaki rátoknéz megkergül
nem találom az eszem bódít a dal
amit rajtunk kívül talán senki se hall

úgy hív a karod, mint a szél
de odajutni a szívem fél
repülj te hozzám, hagyd a tengert
ez az ének engem már elnyelt

azt hittem őt is te húzod
őt is elvarázsolta a hangod
de ez nem te vagy, ez egy másik úrnő
az ő karja is hűvös szellő

vágyunk utánatok, elvettétek az eszünk
fújjon hozzánk a szél, odamenni félünk!
Ködbe burkolt kikötő
Nem létezik már más csak mi, te és ő.

Ott a másik, aki őt tőrbe csalja
Aki aludni vagy élni nem hagyja
Akiről azt hittem te vagy akit senki meg nem szelidít
Veszélyes ránk, és mint te, elszédít

vágyunk utánatok, elvettétek az eszünk
fújjon hozzánk a szél, odamenni félünk!
Ködbe burkolt kikötő
Nem létezik már más csak mi, te és ő.

Úgy érezte, látnia kell a holdat. Maga sem tudta mit vár tőle… talán, hogy az álmában látott lány könnyáztatta arcát látja fönt, a helyén? Akárhogy is, az ablakba telepedett, és onnan figyelte az éj urát.

Közben, tőle több száz kilométerre egy szirénhangú lány a holdat nézve mesét mondott a barátnőjének. A történetben két lány szerepelt, akik a keserűség tengerében találkoztak valakikkel, akik talán kimenthetik őket onnan. Mígnem a menekülés útját elnyeli a fájdalom.
„egyre közelebb és közelebb úszott hozzá…és lassan beborította…”