Billnek egész nap fájt a feje, és valami belső erő egyfolytában arra kényszerítette, hogy aludjon. Mikor végre a nap végén az ágyba került, egy szempillantás alatt elaludt. Álmában egy kihalt folyosón sétált. A folyosó falai üvegből voltak így átlátott rajtuk… nem volt ott más csak sötétség… és két lány, Bill két oldalán. Egyszerre léptek vele és hiába volt ott az üvegfal, Bill hallotta a hangjukat. Énekeltek. Pontosabban, csak az egyik lány énekelt, földöntúli, sziréni hangon, a másik, pedig furcsa szavakat suttogott maga elé.

Eközben valahol messze két lány ült az ablakban. A holdat nézték, miközben az egyikőjük mesét mondott.
„Hívta a fiú testvérét, és a fiú észrevette, hogy azon a három üvegfolyosón kívül, van egy negyedik is. Azon a testvére sétál. Se mi, se a testvére nem néztünk rá. Csak mentünk egyenesen, pedig a folyosónak nem látszott a vége. Aztán a folyosók fölött hirtelen megjelent a sárkány… mi rettegtünk tőle, és ezt a fiúk is érezték. A sárkány teljes erejével belecsapódott az üvegbe, szanaszét repültek a szilánkok, véresre vágva mindannyiunk arcát… Nem is ez volt a meglepő, hanem, hogy amikor mi ketten ösztönösen elindultunk felé, a vér, ami végigfolyt a ruhánkon, le a semmibe, fekete volt.”

A két lány megállt a sárkány előtt és onnan néztek vissza Billre. Ő pedig tudta, hogy az a két lány fogoly. Ebben a pillanatban eltűnt minden. Csak Bill maradt, és a hold. Amiből ugyanolyan fekete vér folyt, mint a két lányból.
Bill ijedten felült az ágyában. Mellette Tom, az ikre ugyan ezt tette. Némán egymásra néztek. Nem kellettek szavak, akkor is tudták, hogy ugyan azt álmodták.

- Jaj, Nelly, úgy szeretem, amikor mesélsz! – Veszim mosolygott. Valóban szerette a történeteimet. Nem tudom, hogy mi fogta meg bennük…
Veszi, azért van nálunk, mert a szülei… nos… eltűntek. Minden nyom nélkül. Épp, mint az enyémek, akkor régen. Azóta mindkettőnket örökbefogadott az egyik ismerősöm. Színésznő az illető. Van egy édes kislánya, meg három nagyon szexi fia. Igaz, az egyik fiatalabb, mint mi, a másik kettő meg roppant beképzelt, de mind a hárman bomba pasik. És minket szeretnek… már amikor, és már ahogy. Leginkább csak piszkálnak, és idegesítenek, de a dolog kölcsönös. Szóval, így élünk mi. Mint egy nagy család. Néha ez a hatalmas ház olyan, mint egy iskola, vagy mint valami nevelőotthon, mert általában az egész színjátszó itt tanyázik, + a balettkar is… nem tudom miért van, de minden délután megtelik a ház a vendégségbe érkező csajokkal, ( akik véletlen se azért jöttek, hogy Kurszival és Zorral talizzanak… én meg a dalai láma! Állandóan a nyálukat csorgatják… mondjuk van miért…) és a fiúk haverjaival, akik felváltva csapják nekünk a szelet. De jól élünk, és szeretünk itt lenni.