- Nelli? Gyere le! – lép be a szobába Veszim. Aztán felfedezi a kezemben lévő füzetet. – Mit írsz?

„Naplórészlet- Veszi

Néha annyira elcsodálkozom ezen a lányon. Most is… ahogy itt ült az ágyon, hosszú barna haja a vállán pihent, csak néhány tincs lógott a szemébe, ami… most kéken csillogott. Ebből tudtam, hogy alkotott. Ha megszállja az ihlet mindig kék a szeme… Olyan volt, mint egy szobor. Komolyan! Szinte tökéletes… nem tudom mi baja magával… A kezében pedig egy füzet, körülötte tollak. Nagyon jól tudtam mit írt. Az Avery- th örökké, én meg tovább folytatását. Mert, habár az előző történet végén meghaltak a szereplők, ő folytatni akarja… és meg is fogja oldani… Érzem, hogy már az elején mindent így tervezett. Biztos vagyok benne. Valamiért meg kellett halnunk a történet szerint. Okkal történt így. Tudom. Jaj, csak folytatná már! Annyira kíváncsi vagyok a folytatásra! ÁÁÁÁÁ! Ott legalább, a történetben együtt voltam Tommal… Igen, tudom hogy ostobaság, de… én csak vele vagyok boldog… ha róla hallok, ha őt látom… szükségem van Tom Kaulitzra!”

- Gyertek már!!! – üvöltözik valaki lentről. Veszivel végre levánszorgunk.
- Itt vagyunk! – jelenünk meg az étkezőben. Már mindenki ott ül. Asztalfőn drága örökbefogadó anyánk, Edit. A balján szépen sorban a gyerekei. A 11 éves kis Dodó. A nála 3 évvel idősebb bátyja, Krisztián, meg az ikrek, akik 16-ik életévüket élik, Kurszi, és Zori. Itt most a nagyijuk jön. Mellette, újból csak asztalfőn a családapa, Gergő, aki mellesleg zenész. Aztán egy üres szék, Én, Veszi, és egy ismeretlen úr.
- Lányok, bemutatom David Jostot, egy régi munkatársamat! – közli ünnepélyesen Edit. - Az úr német.
Veszinek elkerekednek a szemei. Én ügyesebben palástolom a döbbenetemet. Ez… ez az ember… a TH…
- Örvendek! – nyújtom a kezem egy bájos mosoly kíséretében. Ahelyett, hogy megrázná, kezet csókol. Veszinek szintén.
- Szeretitek a Tokio Hotelt lányok?
Felcsillan a szemünk.
- Csak mert hoztam nektek jegyeket a budapesti koncertre… VIP jegyeket nem tudtam már szerezni, de ezekkel is be fognak engedni az első sorba…
- Oh, köszönjük! – vigyorgom. Veszi ugrál örömében. A fiúk meg csúnyán néznek. Mindig féltékenykednek a THra….

Bill Kaulitz csöndben ült a hotelszoba erkélyén. Holnap mennek Budapestre. Mindig is szerette a várost, de most, valami furcsa izgalom kerítette hatalmába. Egyszerűen alig bírta kivárni, hogy ott legyen. Ahogy nézte a holdat… valahogy elfáradt…

Két lány állt előtte… nagyon messze… egymást átölelve álltak, és egész testüket befutotta a vörös rózsa. Furcsa, de egyikük se volt magánál, mégis hallotta a már jól ismert énekhangot. Tett egy lépést feléjük, de erre a rózsák, mint ha életre keltek volna… észrevették őt és megindultak felé. Egyre több rózsa nőtt ki a semmiből, egyre szorosabban körbetekerve a lányokat, szinte megfojtva őket, és egyre közelebb kúszva Billhez…