Ott tomboltak a közönség soraiban. Ott álltak, tőlük nem messze… két fiú és két lány, akiket valamiért összekötött az élet írója.
Az elején is meg volt már őrülve a tömeg, de a közepénél elfajult a dolog. Teljes erővel nyomtak neki a kordonnak, de csak engem. Veszi valahogy eltűnt mellőlem, messze sodorta a tömeg. Minden bizonnyal ijedten kiáltottam volna utána, de csak levegőért kapkodni volt erőm. Egy-egy másodpercre elmosódott előttem a színpad, még Bill is, aki észrevette a bajt, és most azért könyörgött, hogy csillapodjunk már le. De a megvadult tömegnek már nem volt megállás. Mind a színpadra akartak jutni, magukkal sodorva a még észnél levő néhány menekülőt. Bár lódultak volna ők is az emelvény irányába! Akkor nem feküdnének most itt… holtan. Legtöbbjük arcát, testét torzzá taposták. Igen, össze-vissza lökdösték őket, kegyetlenül. Aki nem bírt talpon maradni, annak vége volt. Nekem óriási szerencsém volt. Feljutottam a színpadra, ahonnan közben a tömeg kiragadta Billt, és ott ájultam el.

Amikor felébredtem, szinte nem emlékeztem semmire. Csak ezek a képek maradtak meg bennem, amiket az előbb leírtam. Mellettem… mellettem Tom feküdt. Nem volt magánál. Odamásztam hozzá, hogy megpróbáljam felkelteni.
- Tom… Tom! – szólongattam. Finoman megsimogattam az arcát, de erre sem reagált. Megrángatni nem akartam, nehogy kárt tegyek benne, így inkább körülnéztem. De azzal a lendülettel le is hunytam a szemem. Ennyi fiatal lány! Mi történt itt? A csarnok kihalt lett volna, ha nem fekszik ott az a több száz halott a földön. Képtelenség, hogy mindjükkel egy koncert végzett! – gondoltam. Meg kell találnom Veszit!

Ugorjunk az időben, mert elegem van a depresszióból! Veszi nem volt a sebesültek között. Valahogy sikeresen hazajutott, miután a biztonságiak kimentették. Tom mellettem ugyan magához tért, de szinte azonnal el is vitték. Biztos valami komoly baja volt, mert mint egy őrült mutogatott rám. Engem pedig Edit hazavitt. Szörnyen ki volt akadva a csarnokban történtek miatt. Úgy döntött, hogy elküld minket, gyerekeket, illetve Kurszit, Zorrit, Veszit és engem a nagynénjeihez nyaralni. Mi pedig mindjárt kiugrunk a bugyinkból, úgy várjuk!

Amikor a kocsi befordult az elhagyatott földúton, és előttünk kirajzolódott a lucfenyőkkel körülvett ház körvonalai, már kezdtük sejteni, hogy valami szokatlan vár ránk. Az ezeréves, rozoga, ámde hatalmas ház verandáján egy fekete macska dorombolt. Az ajtó fölött amulettek sora lógott, mellette, pedig vagy 7 különböző méretű üst pihent.
- Flúgos nagynénik… - súgtam, Veszi fülébe. Válaszképp vigyorgott.
- Nah, sziasztok, drágáim! – hallatszott a kocsi felöl, és mire megfordultunk, Edit, és a kocsi messze járt. Felvont szemöldökkel néztünk egymásra.
- Hát… nem csodálhatjuk, ha dilisek lesznek! – vont vállat Veszi. – Elvégre az ő rokonaik!
Fejével Kursziék felé bökött. Ránevettem.