Bill megint csöndben feküdt az ágyán. Mostanában gyakran csinált ilyet… Csak feküdt, és hallgatta ahogy róla vitatkoznak. Hogy mi baja, mitől van ilyen csöndben. Pedig csak nem volt kedve bulizni. A szomszéd szobában megszólalt a basszusgitár, és Bill gyönyörködve hallgatta az eddig ismeretlen dallamot.

- Tudjátok, imádom a basszert! – szólalok meg.
- Ez hogy jutott eszedbe? – kérdezi Kurszán aki épp a tükör előtt pózol. Vállat vonok.
- Csak úgy. Édes kis egoista majmom, nem bírnál elszakadni a képmásodtól?
- De, ha táncolsz velem.
Igen, még mindig a dinka nagynéniknél vagyunk, de most nem szeretném elmesélni, hogy hogyan is zajlott az első párbeszédünk. Elég annyit tudni, hogy ez a két vénlány azt képzeli, hogy boszorkány. Igyekszenek minket is erre a belátásra bírni, de nem nagyon megy nekik. Ez persze nem is lenne gond, de elvárják, hogy úgy öltözzünk, mint ők. Ohh és a házban nincs: tv, magnó, számítógép… stb. Kérditek, hogy akkor honnan szólt a zene? Nem tudom. Egész nap megy, a ház falai árasztják magukból… valami trükk, gondolom…
- Táncoljunk? Mit?
- Pas de deux…
- Balettozzunk? Itt?
- Van elég hely…
- De nincs itt a spicc cipőm…
- Itt az enyém! – ordít be a szomszéd helyiségből az egyik nagynéni. Még szerencse, hogy nem hallgatózik… áh! Hupp, valami fejbe talál. Egy pár cipő az. Sóhajtok, lehajolok érte, és felerőszakolom őket a lábikóimra. Norina és a 3 pasija ( na jó… kettő a bátyja xD) beáramlanak a szobába. Ők még nem láttak minket táncikálni… Érdekes, de anélkül, hogy utasítottuk volna, a „ház” hirtelen elkezd valami egészen különlegeset játszani... Lábujjhegyre emelkedem.
- Nelly, mit csinálsz? Az nem így van! Pásszé, plié, úgy!
Követem az utasításait. Spicc… ugrás… a kezei a derekamon.

Bill álmában a lány táncolt. Gyönyörűen… és miközben ő a táncot nézte, mint ha kések szurkálták volna. Először a derekában érezte a kínzó fájdalmat.

Lép, fordul, Kurszán elkapja a lábamat…

Aztán a lábában érezte a szúrást…

Most egészen hozzám simul…

Végül az egész testében végigfutott a fájdalom. Összeesett, kábultan feküdt a földön. A fájdalom még egy hullámban rátört, míg nem érzett mást, csak az ürességet maga körül.


- Juj, ilyet én is akarok!!!!!!!!!!!- tapsol Norina.
- Ok, gyere! – hívom. – Így kell. Nyújtsd a lábad! Spicc! Lazítsd a kezed! Ne nyomd ki annyira a könyököd! Túl zárt a tartásod! Jó… most pontos.
- Látod… - nyögi a fogai közt. - Tudok én… - Mosolygok. Kurszán persze nem bírja ki.
- Az hogy pontos nem jelenti, hogy szép is! – jelzi. Gyilkos pillantást küldök felé. Veszi a lapot, de csak vigyorog. – Nem tetszik valami, Szenyoríta?
- Jaj, ez a csajozós szöveg… - forgatom a szemem. - Inkább szűnj meg egy kicsit!
Vállat von, és visszatelepszik a tükör elé. Ezúttal hagyom. Hadd gyönyörködjön magában…
Hoppá-hoppá! Mi ez a sikítás? Veszi érkezik, Zorri vállán. Nah, ezeknél is tavasz van…